Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2019.12.18

Első fejezet

Észrevétlenül lapult a pult mögött. Hangtalanul vette a levegőt, bár az adrenalin ott dübörgött az ereiben. Óvatosan kilesett a rejtekhelye mögül. Marcona alakok strázsáltak talpig feketében. Valamennyien komoly fegyverzettel büszkélkedhettek. Az orvul közeledő, végzetes matematikai számítások után ámokfutásra szánta el magát. Szemmel nem igazán követhető sebességgel kirepült egy kés a pult mögül és belehasított a legközelebb lévő maszkos alak fegyvert tartó kezébe. A kárvallott fölordított a nem várt fájdalomtól. Társai előbb értetlenkedve, majd heves dühvel gyűltek köré, noha figyelmük nem lankadt így sem, sőt! Kollektíven az ismeretlen támadójuk ellen fordultak. Módszeres hajtóvadászatba kezdtek. Páran ugyan ott kellett, hogy maradjanak, hisz a túszok, ha erőfölényben nem is feltétlen, de számfölényben mindenképp voltak, és rájuk vigyázni kellett. Viszont a nagytöbbség kivette a részét a hirtelen rájuk támadó veszedelem felkutatásába. Végig mustrálták az egész termet eredménytelenül. Mivel dühük nem csillapult, sőt egyre nagyobb lett, foglyaikra akartak kezet emelni. A láthatatlan ellenfél újfent lecsapott. Újabb pengék repültek ki, követhetetlen sebességgel. Ennek az akciónak hála még két túszejtő lett, ha nem is hadirokkant, de sebesült mindenképp. Tehetetlenségükben újra a túszaikat vetették be zsarolási alapnak.
- Ha nem akarod, hogy kinyírjam először ezt, majd szépen sorban a többit, akkor gyere elő! – egy uzit nyomtak nyomatékosításként az egyik hangosan felzokogó kosztümös nő halántékához. Egy terep ruhás lány jelent meg válasz gyanánt, a szituációhoz mérten talán túl nyugodtan is. A még sértetlen túszejtők, szám szerint hárman, fegyvereiket fogták rá abban a minutumban. 
- Ennyien egy ellen?- a lány arcán csúfondáros mosoly terült szét, ahogy végig mérte a méretes, meglett ellenfeleit. 
- Fel a kezekkel! – förmedt rá a jobboldali sötét alak olyan drámai hangsúllyal, mintha valamelyik akciófilmből pottyantották volna ki. A „túszban” erősen meg is gyökerezett a gyanú, hogy onnan csórta az ötletet. Kecsesen, bár gyorsan lendítette a kezeit a feje fölé. Ezzel a mozdulattal még két pengét hajított bele a támadói vállába. Gondolatnyi idő alatt valahonnan elővarázsolt ő is egy kilenc mm-est és az utolsó delikvensre fogta. 
- Bárki, aki ferdén paslog, vagy csak szaporábban szedi a levegőt, számíthat egy golyóra a seggébe. Ha valaki olyan meggondolatlan lenne, hogy csúzli után kapadozna, az a fejébe is kap! – ígérte meg. Úgy tűnt, a zsiványbecsület élt a túszejtők között, a lány ki nem mutatott megkönnyebbülésére.
Egy mutatványnak is simán beillő mozdulattal mobilt és egy csomag rágót varázsolt elő a zsebéből, miközben le sem vette, sem a szemeit, sem a fegyverét a rosszfiúkról.  Először a telefont üzemelte be és már tárcsázott is.
- Bejöhettek fiúk, nem kell félni – beszéd közben rágót bűvészkedett a szájába, úgy folytatta – Csak arra kérlek benneteket, hogy ne kezdjetek ijedtetekben lövöldözni. – pimasz mosoly trónolt a szája szélén, ahogy hallgatta a választ.
- Maga meg mit keres bent? Mégis mi a fészkes fene történt oda bent? Hogy jutott be egyáltalán? Ezek a fickók teljesen elvágták magukat a rendőrségtől! - a vonal másik végén lévő egyén az őrülethez közeli állapotban, igen magas decibellel beszélt a készülékbe. Heves indulat rohamában azzal sem foglalkozott, hogy elég egyoldalúvá kezdett válni az érdeklődési köre. 
- Akkor most bejönnek, vagy nekem kell őket kivezényelnem? – Válaszul betört az ajtó és megjelent az akciócsoport tetőtől-talpig felfegyverkezve és golyóálló szerelésben. A kevlár csak úgy döngött, mikor áttolakodtak a számukra szűk résen.
- Uraim, gratulálok a nagy fogáshoz! – a lány meghajolt, majd késeit begyűjtve az áldozatokból, távozni készült. Ám ez irányú próbálkozása majdnem kudarcot vallott, ugyanis az előbbi telefonálástól szemmel láthatóan még mindig kopaszodó férfi az ajtónál verbálisan elkapta az épp kámforrá válni vágyót.
- Amber maga mit keres itt? Ezzel az önkényes akciójával veszélybe sodorta a túszok életét. És ahogy látom, szemernyi bűntudata sincs. Maga túllépte a jelenlegi hatáskörét. Ne feledje, hogy már nem kommandós, csak egy egyszerű mezei nyomozó! Többrendbeli szabálysértésért eljárást fogok maga ellen indítani!
- Csak nyugodtan! Higgye el, a média zabálni fogja, ha kitudódik, hogy amíg a csapatával felváltva rágták a saját és egymás körmeit, egy nő egyedül elintézte azt a lehetetlennek tűnő akciót. Vicces lesz, már alig várom! – ha fenyegetőzni kellett, a nőt sem kellett félteni. Rámosolygott az újra remegősre kocsonyásodó emberre, megpaskolta kicsit az egyre jobban vörösödő kobakját és kisétált a falba ütött résen. Pár helyen fölmutatta az igazolványát, majd eltűnt az utca forgatagában.
Amber kimerülten rogyott a kormány mögé. Úgy érezte az adrenalin még mindig versenyt futkározik a cidrivel a hátán. Kék Mazdájának a motorja felbőgött és kirobbant az autó az úttestre. Nyaktörő iramban száguldott a lassan csorgó városi forgalomban, szlalomozva a kocsik között. Pár perc alatt kiért a belvárosból és immár tőle szokatlan módon egész normálisnak mondható tempóban befordult egy csöndes kis utcába és leparkolt az egyik ház előtt. Lelkes kutyájától kísérve bement a lakásba, majd eldobálva a cuccait, menekült a forró víz alá. Próbálta ellazítani az átélt izgalmakban begörcsölt hátát, nem sok sikerrel. Noha lételeme volt a veszély, és elég kicsi kora óta nap mint nap nézett szembe vele, és ha meg is játszotta, hogy mennyire nem foglalkozik vele, ettől még ilyenkor, amikor egyedül maradt, őt is elővették az átélt izgalmak, na meg félelem és izgatottság furcsa egyvelegének az utóhatása. Igyekezett szabályozni a légzését, miközben az általa szeretett illóolajokkal erősítette meg magában, hogy otthon van, és immár biztonságban.  A relaxálásból a telefon csörgése ugrasztotta ki. Gyorsan törölközőbe bújt, hogy elnémíthassa élete megkeserítőjét. Mégse hallgattatta el. A kijelzőn a társa, Igor neve villogott. Lemondó sóhajjal felvette. A férfi köszönés nélkül szólt bele. 
- Amber, végre elértelek. A főnök őrjöng. Most azonnal téged akar! A fejedre pályázik. – elhúzta a száját a hallottakra. Ha a jelenlegi főnökéről volt szó, ezt a fajta őrjöngést szó szerint lehetett venni. 
- Nem sokára bent vagyok! Mondd meg neki, hogy csókoltatom! – a társa kivehetetlen mormogással tette le a telefont. 
Gesztenyeszín, vállig érő haját lófarokba kötötte. Kényelmes, kissé bő vászonnadrágba bújt, ami ügyesen rejtegette az alakját. Felülre egy ujjatlan blúz mellett döntött, a sminkelést megint hanyagolta. Kifelé menet még megszemlélte az összhatást. Zöldes barnás szemeivel és érdekes orrformájával inkább különleges volt az arca, mint gyönyörű. Mégis olyan könnyen megfogta az embereket a mosolyának és a szemének a titokzatossága. Attól, hogy nem a magazinok által terjesztett szépségideált testesítette meg, valami vagány, mégis nőies titokzatosság lengte körbe, vitathatatlan vonzerőt kölcsönözve neki. Elégedetten biccentett tükörképének és már viharzott is ki az ajtón. Amint behuppant a kocsiba, eszébe jutott, hogy hova is készül, és máris alábbhagyott a sietsége. Kényesen ügyelt minden sebességkorlátozásra, lámpára, gyalogosra, ám így is beért a munkahelyére. Társa már addigra a nagyfőnökük irodájában raboskodott, hát ő is odament. Szokásához híven kopogás nélkül robbant be az ajtón, és mint egy forgószél viharzott át a helyiségen. Beledobta magát a még szabad székbe és várakozásteljesen bámult „ura és parancsolója” arcába.
- Hívatott uram? – szenvtelen nyugalmának hála, főnöke majdnem fölrobbant dühében.
- Maga meg mégis mi a francot képzel magáról? Beleavatkozni az akciócsoport munkájába!  Elfelejtette, hogy maga már nem kommandós? Megáll az eszem! Mellesleg hogy került a helyszínre, maga szerencsétlen!
- Nagyon ki fog akadni, ha azt válaszolom, hogy véletlen jártam arra?
- Ne szórakozzon velem! Ki kéne, hogy rúgjam, de nem tehetem. A bank igazgatója felettébb hálás magának. Ezért amikor kiderült, hogy maga itt dolgozik, támogatást ígért nekünk. Szóval neki köszönje meg, hogy nem kell mennie most azonnal! Viszont te Igor! –a szeme a nagydarab szőke férfire tévedt –Téged azért osztottalak be mellé, hogy kontrolláld! Erre hagyod, hogy egyedül császkáljon, és mások munkájába avatkozzon? – fájdalmasan sóhajtott egy nagyot –Ez volt az utolsó ilyen alkalom, értve vagyok?  - egy aktát pakolt az asztalra – Ez lesz az új ügyük! Eredetileg Pino~é volt, de azt hiszem nála megfeneklett a történet. Szóval most megkapják maguk!  A többi akta már az asztalukon pihen. Nem akarok semmilyen atrocitásokról hallani a munka helyett, értve vagyok? – mind a ketten egyszerre egyenesedtek fel, és húzták ki magukat, hogy összebeszélés nélkül helyeseljenek. Furcsán mutattak egymás mellett. Amber a maga 165 cm~es magasságával, vékony, de izmos testalkatával, gesztenyeszín hajával, barna szemeivel, mellette Igor a maga majd két méterével, erős izmos alkatával. Nem csak a nevén, de rajta is látszódott a Kelet-Európai származása. Szőke haja, és jég kék szemei. Jobban nem is különbözhettek volna egymástól. Mégis tökéletes összhangban cselekedtek, míg a főnökük egy intéssel el nem engedte őket.   Persze a lány vette fel elsőnek a dossziét az asztalról. Megállás nélkül indult ki az irodából, míg a társa nyitotta neki az ajtót, lehetőleg ne sétáljon neki. Volt már ilyenre példa… 
Az asztalukhoz ültek. Egy nagy halom új akta (még nem volt ujjnyi vastag por a tetején) várta őket valóban. A lány nem is húzta az időt, a legfölső mappába belelapozott. Fölpillantva nyugtázta, hogy Igor is beletemetkezett a munkába. A férfi az apja lehetett volna, és úgy is tekintettek egymásra. 
- Eltűnt nő – sóhajtott közönyös hangon.
- Húsz-harminc év körüli, egyedülálló. Paraméterei: melírozott haj, zöld szem, testalkata enyhén molett. Utoljára az öccse látta, mikor elindult a közeli szórakozóhelyre.
- Akkor lehet, hogy az egyedülállóságát adta föl, csak elfelejtett szólni otthon.
- Lehet – hagyta rá a férfi – de ez már az ötödik eset ebben a hónapban. Vagy a levegőben van valami, amit a lányok belélegezve tömegesen úgy döntenek, hogy abbahagyják a szingli életvitelt, vagy talán nem önszántukból tűntek el! Bár nem vagyok lány, mégis az utóbbit tartom valószínűbbnek, tekintettel, hogy a véletlenben, mint olyanban már régóta nem hiszek. Mellesleg csak úgy megemlíteném, hogy három lány holttestét azóta megtalálták. Vagyis kérlek, vedd komolyan az ügyet!
- Tényleg nem vagy lány – mosolygott rá társnője – és hülye sem. A másik öt lányról mit lehet tudni? 
- Egyelőre még nem jutottam az ő aktáikhoz. Nem is biztos, hogy összetartoznak. Kissé hülyének is lettem nézve. Megemlítették, hogy csak mert egy eltűnt esetet kaptunk, még nem kell átellenőriznünk az össze eltűnt ügyet a hónapban. Azt hiszem hosszú hetünk lesz… - mormogta a férfi. 
Épp beletemetkeztek volna újra az összegyűjtött tényanyagba, mikor egy éles csattanás mindkettőjüket helyből ugrásra késztette. De nem csak őket… Az egész helyiség heveny szívrohammal küzdő egyének gyülekezőhelye lett hirtelen. Az ijesztgetésért felelős egyén, a szokás szerint rossz légkondi előtt egyensúlyozott a létrán. Szemmel láthatóan bele volt veszve a hibás áramkörök, miegymás érthetetlen dolog örömeibe. Észre se vette, hogy mindeközben lelökött a létra tetejéről egy fázisceruzát. Csak a lélekszakadva előrohanó társának sikerült fölhívnia a figyelmét azon aprócska tényezőre, hogy amíg ő gyönyörködött a technika eme újabb remekében, addig a jelenlévők kilencvenkilenc százaléka majdnem a halálba ijedezte magát miatta. Mindezt kénytelen volt egy létrába rúgással kezdeni, hogy a termetes szerelőt kibillentse a világából, majd kezét-lábát igen kreatívan alkalmazva adta értésére a közlendőjét. Az akaratán kívül terroristának titulált, majd két méteres fickótól csak egy zavart és talán bocsánatkérő mosolyra futotta, majd fordult is vissza a munkájához.
- Elnézésüket kérem – szabadkozott a kicsit idősebb és testesebb társa – tudják se nem hall, se nem beszél. Ezért nem vette észre az előbbit. – zavartan nevetgélt, majd megint titokzatos módon fölszívódott. A kedélyek is szépen lecsillapulóban voltak.  Ekkor rontott ki a főnök az irodájából. Látványos zaklatottsággal érdeklődte le, hogy kit ölnek, ki akarja felrobbantani az épületet, és hasonló rémképeket firtatva.  Néhány szóba Amber magyarázta el neki a történéseket, fel sem pillantva a papírjaiból. Nem hatotta meg, hogy a főnökük láthatóan őt is gyanúsítottként kezelte a terror hangok okozásában. De miután megnyugodott, hogy minden egyben, sehol nem lobognak lángok, és mindenki él és lélegzik, visszaorientálódott az irodája misztikus félhomályába.
- Találtam valami érdekeset – hallatszott a lány hangja . Társa gyorsan mellé ült.
- Mesélj!
- Ugye mind a hat lány húsz és harminc közöttiek. És noha a paraméterek megegyeznek, a lányok nem jártak közös helyekre, nem mozogtak azonos társaságokban. Semmi más kapocs nincs köztük. Még egyet kivéve. Nézd meg a képeket, amiket a hozzátartozók adtak, majd a leltári jegyzőkönyveket.
Most a férfin volt a sor, hogy egy darabig szótlanul böngéssze a papírhalmazt, majd meglepetten fölpillantson.
- A nyaklánc – súgta – mind a hat nőn ugyanolyan nyaklánc volt.
- Pontosan. És egyik jegyzőkönyv sem említi, hogy a halottnál lett volna ilyesmi.
- Trófea?
- Talán, előbb meg kell azonban tudnunk, hogy a nyakláncok honnan vannak.
Kocsiba ültek és a legrégebben eltűnt lány otthonához hajtottak. A család a város egyik gyönyörű és nyugalmas részén lakott. Csengetésükre egy összetört asszony nyitott ajtót.
- Jó napot asszonyom, a rendőrség nyomozó részlegéről jöttünk– jelvényt villantottak.- feltennénk pár kérdést a lányáról, ha lehet. 
Az anya elsápadva, de szó nélkül tárta szélesre az ajtót. Rendes, tágas lakásba léptek.
- A szobája fönt van az emeleten – mondta halkan és már ment is előre. A két nyomozó követte a lépcsőn föl. Az elhunyt hálójába ültek le a beszélgetni.
- Nem hittem, hogy még foglalkoznak a lányom ügyével! 
- Ezt hogy érti?
- Már jártak itt más nyomozók, meg nagyon sok rendőr, mindenfélét kérdezgettek, majd miután lefényképezgettek mindent, tucatszor kihallgattak. Voltak, akik gyanúsítgattak is, majd nyomtalanul eltűntek. Azóta semmit nem hallottam felőlük. Most pedig jönnek maguk…
Tudja hasonlóságokat találtunk a maga lánya és más nők eltűnése között. Ezért mi is belefolytunk az ügybe. –Amber igyekezett finoman fogalmazni, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetett.  Az anya arcára kiült a megdöbbenés. Előbb csak a szája széle kezdett el reszketni, majd a vállai is remegésbe fogtak. Hangtalanul, könnytelenül tört fel belőle a zokogás. Már eddig is csak nagy önuralommal sikerült tartania magát. Pár percbe telt, míg sikerült összeszednie magát és meg tudott szólalni.
- Őket is megölték? Azokat a lányokat?
- Voltak, akiket igen – bólintott a lány – De nem szeretnénk, ha más lányokkal is megtehetné, bárki vagy bárkik is legyenek ezek az aberrált alakok, ezért kérem asszonyom, segítsen nekünk!- A nő gondolkodás nélkül rábólintott. A nyomozónő folytatta – Egy nyakláncról szeretnénk érdeklődni először. Vékony aranylánc, két egymásba kapcsolódó gyűrűt mintázó medalionnal. Honnan volt ez a lánc?
- A lányom egy volt barátjától kapta.
- ’Volt” barát? Mikor és ha lehet tudni miért szakítottak?
- Már lassacskán egy hónapja. Az a szemét megcsalta. Mikor a kislányom tudomására jutott, azon nyomban otthagyta.
- És a lánc?
- Azt már úgy megszokta, hogy nem vette le. Azt mondta, hogy ez még a szép emlékeket juttatja az eszébe.
- Meddig voltak együtt?
- Úgy két-három hétig, legfeljebb egy hónapig. Nem tudom pontosan, tudják a lányom már felnőtt nő volt, nem számolt be a magánéletéről. De hát miért fontos ez? – egy pillanatra megtorpant – annak a szemétnek köze lehet hozzá? Ő bántotta a kislányomat?  - Amber óvatosan megfogta a gyászoló anya kezét, miközben Igor válaszolt helyette. 
- Hozzánk került ez az ügy, és újra kezdtük a nyomozást. Tudja asszonyom, a lehető legalaposabban körbe kell járnunk mindent, ezért kell ilyen részleteket is tudnunk! – a férfi mély hangja valamennyire lenyugtatta a zaklatott asszonyt. 
- John Wayne – bökte végül ki az udvarló nevét. Nagyon köszönjük, sokat segített – paskolta meg a nő kezét a hegyomlásnyi nyomozó is Amber mellett.
A kocsiba kezdték csak megbeszélést. Tartottak a kíváncsi fülektől.
- Mit gondolsz? – Amber szórakozottan játszott a visszapillantó tükörre szerelt plüss dobókockákkal.
- „John Wayne” kicsit se tűnik álnévnek. Nem is tudom, hogy fordulhatott meg ilyen a fejemben!
- Én sem. Hát, ha álnév, nem túl eredeti a pasas, ha meg igazi, akkor meg nem túl szerencsés.
- Majd bent leellenőrizzük. Most irány a második lány. Jól vagy? – a férfi, fürkészőn figyelte a társnőjét. Amaz bólintott, bár nem volt túl meggyőző. A fáradtság már kiült az arcára. – Nem akarsz inkább haza menni pihenni?
- Induljunk a kettesszámúhoz – adta meg a lány az úti célt. A következő megállójuk a város egyik leromlott negyedében volt. Az áldozat egyedül lakott egy panellakásban. Amit a lezárt ajtó felé haladtak, két alak bontakozott ki a sötétből. Egyenruha feszült rajtuk.
- Civilek nem tartózkodhatnak itt. Fel kell szólítanom önöket, hogy távozzanak!
Mindketten a jelvényükért nyúltak. Az őrző-védő funkciót betöltő közszolgálatos is kapott a fegyvere után.
- Csak jelvényt szeretnénk mutatni! – duruzsolta megnyugtatóan Igor, miközben nagyon lassan felmutatta az igazolványát – Ivanics Igor nyomozó vagyok. Ő itt a társam, Amber. Sikerült ezzel a kedélyeket megnyugtatni, így végre bejutottak a házba. Bent másik két biztonsági fogadta őket.
- Tudják – az egyik felettébb beszédes volt – Ezen a környéken, ha mi nem lennénk, már kirámolták volna az egészet. Szerintem már be is költöztek volna egy páran. Ebben a gettóban nem tudom, hogy lehet megélni. – a nyomozók már nagyban kutakodtak, de figyelmetlenségük nem különösebben zavarta monológjában a biztonsági őrt – Itt még az embert, magát is ellopnák, ha megtehetnék.
- Találtam valamit! – Igor volt most az ügyesebb. Társnője is szemfüles volt, nem kellett rá várakozni.
- Mit találtál? – a szószátyár őr is oda oldalgott. Jelentőségteljesen rábámultak, mire el is orientálódott az ajtó fele, igencsak vörösödő fülekkel. Miután megbizonyosodtak, hogy nincs fölös kíváncsi fül a közelben, csak utána folytatták.
A férfi egy agyonlapozott, keménykötésű, aranyos kis lakattal lezárt füzetszerűséget tartott a kezében.
- Megnézzük, mi van benne?
- Bevisszük a központba és a laborosok ki tudják majd nyitni és…
- Milyen nyomozó vagy te? Ilyen primitív szerkezetet – Amber az íróasztal rendetlenségét pásztázta, majd villámgyorsan lecsapott egy gémkapocsra – akár ezzel is ki lehet nyitni!
Kiegyenesítette a fémdarabot és profi módon már le is hullt a lakat.
- Voila’ – mosolygott önelégedetten – Akkor lássuk mit is találtál.
Határidő napló volt a kezükben, az elhunyt határidőnaplója. 
- Ebből nem fogjuk megtudni, hogy neki honnan volt a nyaklánca.
- Keressünk randit a múlt hónapban.
- Bingó – találtak egy sorozatot – A lány a végén majdnem minden nap találkozott egy bizonyos Tony-val. Majd a csajszi eltűnt és a pasija még csak meg se ijedt. Nem szólt a rendőrségen, se nem jajongott az őrsön kisírt szemekkel.
- A barátnője jelentette be az eltűnését…
- Főleg gyanús!
- Menjünk vissza, hátha a személyes holmija között találunk valamit.
- Szerinted odaadják?
- Ha szépen kérjük… remélem!
Megpróbálták, elkapták teljesen fölöslegesen. Semmi használhatóval nem tudtak kollégáik szolgálni. De mivel föladni nem igazán volt szokásuk, hát haladtak tovább. Az utolsó, holtan előkerült lány lakásához hajtottak. Itt nem nyitott senki ajtót, így beengedték magukat. A ház nem volt messze Amber utcájától. Amint beléptek, megdöbbentő kép tárult a szemük elé. Valamennyi szoba föl volt dúlva, mint egy filmbeli rablótámadás után szokott. Az összes fiók, szekrény, polc tartalma kusza összevisszaságban hevert a földön. A hívatlan látogatók döbbenten néztek szét, majd össze.
- Mint egy hurrikán!
- Vagy tájfun.
Valaki nagyon keresett valamit! – hangzott el a nyilvánvaló, miközben szép tüzetesen nekiláttak a káosz átvizsgálásához. Nem igazán jutottak eredményre. Itt se napló, se segítőkész hozzátartozó, se senki.
- Fogadok, hogy egy hónapja találkozgatott egy férfival, akit valami különös oknál fogva megkedvelt, kapott is tőle egy különleges nyakéket, bár nem feltétlenül egyedit. És persze mikor a lány holtteste előkerült, az ékszernek nyoma veszett.- Amber egy hatalmas sóhajjal indult kifelé az ajtón. Kezdett nagyon elege lenni ebből az ügyből- Csak azt a nyüves láncot tudnám, hogy mit jelent! – fakadt ki hirtelen.
Társa barátságosan a vállára tette a kezét.
- Mit szólnál, ha most pihennénk egy kicsit?
- Nem kell, kösz jól vagyok.
- Egy tea nálad? Csak egy tea! Úgyis a közelben laksz. Átnézzük még egyszer, amit tudunk eddig.
A lány lemondóan bólintott. Aznap már másodszor hajtott haza és percek alatt összeállította a két tea kompozíciót, majd fáradtan rogyott le csészéje mellé. Igor kedvtelve szagolgatta a műalkotásnak is beillő nedűt. Pár percig némán adták át magukat a forró ital nyújtotta gyönyöröknek, csak miután megitták a teáikat, kezdtek hozzá az ügy megbeszéléséhez. 
- Kezdjük a legelején. Van öt eltűnt lányunk.
- Ha beértünk az őrsre, majd végig böngészem a hónap összes eltűnt személyét, lehet régebbre is visszamegyek. – a nő elszántan letette a poharát.
- Renden van. Szóval eddig van öt eltűnt lány. Hármat megtaláltak holtan. Semmi közös nincs bennük, azon kívül, hogy szépek és a nyakláncaik, amik mellesleg ugyanolyan volt, rejtélyes módon eltűnt. – Igor gondolataiba mélyedve meredt maga elé. Amber folytatta.
- Azt tudjuk még, hogy ketten a lányok közül egészen biztos, hogy egy a szívükhöz közel álló férfitól kapták. Ezt az anyuka és a napló megerősíti. Sorozatgyilkosság? Inkább emberrablás.
- A három meghalt lány?
- Nem viselték magukat normálisan. Nem féltek eléggé vagy nem engedelmeskedtek vagy valami ilyesmi.
- Váltságdíjat eddig egyik esetben sem követeltek!
- Talán elhagyott szeretőkre tört rá az őrület egyszerre. Nekik nem a váltságdíj kell, csak a hűtlen nőik.
- Talán… de ezek még nem tények. Menjünk el a még remélhetőleg élő lányok családjaihoz, aztán vissza a központba.
A nap végére, mire visszaértek már mindketten nagyon ki voltak merülve. Amber szótlanul dőlt az asztalra és azon nyomban el is nyomta az álom.
- Megint kiütötte magát… - a főnök hangja meglepően halk volt, ahogy megszólalt mellettük. 
- Általában, amikor ügyet kap, hajlamos elfelejtkezni magáról, annyira a feladatra koncentrál… -Igor gyengéden elmosolyodott, ahogy a társnőjét nézte –azt hiszem már az a túszdráma is fárasztó lehetett, és pihenés nélkül hajtott ide. – már mozdult volna, hogy megigazítja a csendesen alvó lány haját, ám félúton megtorpant – Ezért adta neki ezt az ügyet, nem? Mert ennyire képes koncentrálni, és képes teljesen más szögből is végig nézni a történetet, nem igaz? –fordult a felettese fele. 
- Nem feladatom beszámolni a döntéseim okáról! –vonta fel amaz az orrát, de azért az orra alatt halvány mosollyal távozott. Igoron is kiütköztek elég komolyan a fáradtság szemmel látható jelei, ezért aztán gyors elhatározásból a vállára kapta a társát és berakva a kocsiba, hazahajtott. A lányt ágyba dugta, ő meg kibérelte a díványt éjszakára.