Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.08.19

Hatodik fejezet

-  Hogy döntesz Hercegnő? – mindenki feszülten figyelte Amber válaszát.

- Egy kérdésem volna, ha igent mondanék, a kutyám velem jöhetne?

- Szerintem egy kutya bőven el fog még férni otthon -  Ned gyorsan összeszámolta a kezén – a két ló, a három macska, a papagáj, a kis oroszlán, a kaméleon és a cerkóf mellett…

- Szívesen maradnék veletek! – bólintott a lány, közben kissé elpirult.- Amúgy hol is laktok?

- Lakunk – javította ki Aiden – Vanuatun.

- … és az hol van?

- Majd meglátod! – megérkeztek egy elhagyatottnak tűnő repülőtérre.  Az egyik szélső hangárhoz mentek. Idő közben Namir is befutott, egy barna kutyával a hóna alatt.

  - Itt is volnánk – mosolyodott el az óriás. Nem épp legális, ám annál elegánsabb módon kinyitotta az ajtókat.  Egy kis magángép árválkodott a sötétben. A srácok összeszokott csapatként indították be a repülőt, miközben a négy lány[1]  kényelmesen elhelyezkedtek a nem kis luxussal berendezett gép bőr ülésein. A többiek is követték őket. - Mit szólsz a kicsikémhez? – Dwayne kedvtelve simította végig a kárpitot, majd elkapva Amber kezét, a pilótafülkébe ment. Ott beleemelte a jobboldali ülésbe, és még mielőtt az áldozat észbe kaphatott volna, már rögzítette is a biztonsági övét, és a fejére rakta a fülhallgatós mikrofont, majd maga is a vezetőülésbe huppant.

-Mindenki a fedélzeten? – kérdezte a hangosbemondóba – A stewardess-t kérjük a pilótafülkébe, most!

- Te meg mégis mit művelsz? – jött meg az önkényesen kinevezett másodpilóta hangja.

- Haza fuvarozlak benneteket! – valahogy túlságosan magabiztosnak tűnt.

- És én mit keresek itt? Mamácskám, a kocsi az oké, de repülő? Le fogunk zuhanni! Komolyan mondom, le fogunk zuhanni! – kezdett a lány bepánikolni.

- Úgy ismersz, mint aki hagynám, hogy bajotok essen? – gyanakodva mérte végig a lány, de eddig mindig megmentették a többiek, így nem tudott rá replikázni. Megbántani sem akarta őket.

- Hol tanultál meg vezetni? - kérdezte inkább, csak hogy elterelje a saját figyelmét a gyomorgörcséről.

- Kaszkadőr volt a szakmám, míg éltem. – válaszolta nevetve a férfi, majd megint a mikrofonhoz nyúlt – A stewardess-t kérjük a pilótafülkébe!

Perceken belül megjelent Paul kirúzsozott szájjal, köténnyel a farmerja előtt, és kitömött pólóval.

- Olyan izgatott vagyok! – lelkendezett elvékonyított hangon, miközben hátulról beletúrt a pilóta hajába – ez lesz az első munkanapon, úgyhogy kérem, bánjon velem finoman!

- Szegény picim, ki tette ezt veled? – Dwayne óvatosan megfogta a tarkóját birizgáló kezet és maga elé húzta – Legalább a kacsóidat megkímélték!

- Én erőst tiltakoztam, de ők voltak túlerőben! Bocsáss meg kedves! – Paul a dráma kedvéért még szipogott is egy kicsit, majd egy kockás zsebkendőt halászva elő valahonnan, hatalmasat trombitált bele. – Amúgy az összes utas a fedélzeten!

- Köszönöm kis hölgy! – Elengedte a szöszi kezeit, és indította is a gépet. Perceken belül már a levegőben voltak.  – Mellesleg kit vetkőztettél le?

- Hát az első alkalomról inkább nem akarok beszélni, és a másodikról sem! A harmadik az egy kedves, szőke kislány volt, utána…

- Pedofil! Ha June közelébe mész, meghalsz!  Kedves is, szőke is és kicsi is!

- Ti nagyon hülyék vagytok! – Amber már könnyezett a visszafojtott nevetéstől. Teljesen megfeledkezett a helyzetéből fakadó idegességéről.[2]  

Gyorsan telt az idő a többiek társaságában. Észre se vette szinte, hogy három napig repültek. A pilóta persze bizonygatta, hogy hogyha nem kellene egy utasszállító „árnyékában” menniük, akkor hamarabb is hazaértek volna, de nem hittek neki.  Az út alatt Ned és Dwayne váltogatták egymást, ahogy Amber és Kyla is. Amíg az egyik páros vezetett, a másik aludt. Mire Ausztrália közelébe értek, már az újonc is megtanulta a segédpilótaság alapjait.

 

- Hercegnő! – rázogatta valaki a karját. Kissé álmatagon kinyitotta a szemeit. – Megérkeztünk.

- He? – ez volt neki az első, ami az eszébe jutott,[3] hát gyors ki is mondta hangosan, nehogy elszálljon a pillanat varázsa. Jutalmul, kinevették. Erre már teljesen fölébredt.

- Készülődj drága, kiszállás! – Aiden bátorítóan mosolygott, majd Namir társaságára vágyva, csatlakozott hozzá. A férfi szó nélkül vette tudomásul.

A srácok után Amber is kikukucskált a gépből. Egy paradicsomi szigeten álltak. A repülőt szorosan körbeállták a helyiek, igen lelkesen mosolyogva. Amber alapvetően nem volt egy elveszett lány, ám az üdvözlő társaságban, ha Dwayne és Paul nem kapják el, valószínűleg elsodródott volna, ki tudja, hogy hová.  Így azonban sikeresen eljutott a rájuk várakozó dzsipig.

Padlógázon kanyarogtak a sűrű őserdőben kitaposott, keskeny földúton.  Az utasok hol jobbra, hol balra sodródtak a hátsó üléseken, miközben rendszeresen ki akarták fejelni hol az ablakokat, hol pedig a kocsi tetejét. Dwayne, egy ex-kaszkadőrhöz méltóan, magas veszélyességi faktoron vezetett.  Negyedórás halálközeli élmény után, hirtelen eltűnt az erdő.  Egy kovácsoltvas kapu állta útjukat. Kénytelenek voltak lefékezni, minek következtében a kocsi belsejében egy újabb tömegkarambol bontakozott ki. 

A kerítés mögött, egy szinte már műremeknek is beillő park feküdt, a közepén egy kastélyszerű házzal. A kastély hatalmas, rézveretes ajtaja előtt, egy idősödő emberke állt öltönyben, sétapálcával a kezében, selyemmajommal a vállán.

Amint Dwayne egy lendületes rendőrkanyarral befarolt elé, szélesen mosolyogva nyitotta ki a kocsi ajtaját, és elképesztő ügyességgel emelte ki az emberi tagok kavalkádjából June-t.

- Végre megjöttetek! – szólalt meg, kellemes bariton hangján, miután megölelgette a szemmel láthatóan boldog gyereket. – Azt hittem, már eltévedtetek valahol!

- Mi? Soha! – Kyla keveredett ki másodiknak a kocsiból, és még egy kissé imbolyogva megállt az apóka előtt. Bátyja, aki az első ülésről könnyebben pattant ki, a segítségére sietett, így sikerült talpon maradnia.

- Jól vagytok? Nem egészen néztek ki úgy! – a többiek is többnyire kiestek inkább a kocsiból, sem hogy kiszálltak volna.

- Dwayne kiélte kamikaze[4] hajlamait… rajtunk! – Nem kellett sokáig magyarázkodniuk. Az apóka elég könnyen megértette. Mire mindannyian kikászálódtak, pillantotta csak meg Ambert.

- Üdvözlöm kedves. Magácskával még nem ismerjük egymást. A nevem  Waldo. Igazán hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen gyönyörű, fiatal hölggyel gazdagította sorainkat.

- Amber vagyok, és én is örülök, hogy itt lehetek… – mutatkozott be a lány is, bár nem egészen tudta, hogy mit is kellett volna helyesen válaszolnia. 

De Waldo meg lehetett vele elégedve, ugyanis sugárzóan elmosolyodott, hátrébb lépett egy kicsit és tapsolt egyet. A kezeibe, a semmiből négy vörös[5] és egy fehérrózsa[6] termett. Még egyik sem volt igazán kinyílva.  A piros virágokat a lányok kapták, míg a fehér rózsabimbóval, a férfi Aiden elé lépett, és egy kissé szégyenlős mosoly kíséretében átnyújtotta neki.  A korábbi bemutatkozása ellenére, Amber~nek is jutott virág, vagyis nyilvánvalóan várták őt is. Nem hívta fel a lány erre az aprócska észrevételére senki figyelmét, csak egy mosollyal fogadta a kedves ajándékot.

- Én nem is kapok? –kérdezte Paul nyafi hangon, miközben a házigazda ruhájának az ujját kezdte el húzogatni.

- Sajnálom, de most nem! – válaszolta az öreg nyíltan, majd egy elegáns mozdulattal kinyitotta a kastély ajtaját és beinvitálta a messziről hazatérőket.  Belülről, egy zsemleszínű valami repült egyenesen Paulnak.

- Helló kishaver. Örülsz, hogy hazajöttem? – mély morgásszerűséget kapott válaszul. Amikor újra fölállt, egy elégedett kisoroszlán kukucskált a nagyvilágra a kezei közül. Talán ezzel a mozzanattal kezdődött Amber számára a meglepetések egész sorozata. Igen csak nagyra nyílt szemekkel nézelődött, igyekezett feltérképezni, ugyan hova is hozta a sors, na meg Dwayne gépe.

 

Az épület belülről a méreteihez képest egyszerűen, ám kellemes ízléssel volt berendezve. Az ajtóval szemközt két lépcsősor vezetett az emeletre egymással szembe. A falon egy hatalmas csendélet függött. A többi elrendezés is a tradicionális kastélyokat idézte.

- Erre tessék – szólalt meg hirtelen mögöttük egy fegyelmezett hang. Komornyik állt az ajtónál.

- Köszönjük Charles! – bólintott Waldo és jó példát mutatván, maga indult el elsőként.

A többiek szép lassan követték őt. Az ebédlőbe mentek. Az asztalok roskadoztak a rájuk terhelt finomságok alatt. Már legalább harmincan ültek a teremben, láthatóan csak rájuk várva. Amint leültek a halk morajlás is elült. Mindenki Waldo-t figyelte, aki poharát magasba emelve rámosolygott a díszes társaságra és tószt helyett nemes egyszerűséggel beleivott. Ezzel meg is kezdődött az étkezés. A termet megint betöltötte a halk zsongása az asztaltársaságnak. A srácok együtt kaptak helyet, így aztán egyikük sem unatkozott az ebéd alatt. Közösen mesélték el az újoncuknak a hely és a saját kalandjaikat felváltva.[7]

  - …Vagyis ezzel azt akarod mondani, hogy valamennyien hivatalosan eltűntetek, vagy meghaltatok? – Ez volt az első, ami a lányt az elbeszélés kavalkádjából sokkolta.

  - Waldo, June meg az itteni személyzet kivételével, igen. Téged is beleértve.

  - Szóval eltűntnek nyilvánítottak?

  - Valójában „bevetés közben elhunyt” a hivatalos státuszod. Őszintén gratulálok hozzá! – Wolfi rámosolygott a lányra, majd egy akkora falatot tüntetett el a szájába, hogy majd belé fulladt. Két oldalról Dwayne és Aiden lelkesen a háta püfölésébe kezdtek[8]. Buzgalmukat bizonyítva akkor se hagyták abba, amikor már túl volt a srác a veszélyen.

  - Ti hogyan haltatok meg? – Amber kezdeti döbbenetét fölváltotta a kíváncsisága.

  - Hát az igazság az, hogy Wolf és én már olyan régóta tűntünk el, hogy halottnak nyilvánítottak. Wolfgangot[9] elraboltuk, én meg magamtól jöttem a srácokkal…. – Aiden  szégyenlősen elmosolyodott.

  - Én fölrobbantam. – folytatta a sort Paul. - Egy gyakorlatnál „véletlenül” éles bombát adtak a kezembe. De hát amatőr munka volt. Kissé megbütyköltem, így később robbant, de akkor nagyot. Viszont a karórám odaveszett, pedig szerettem azt az órát…

  - Ned és én, mi hivatalosan meg se születtünk. A  bratyó a sulit hamis papírokkal járta ki. – vont vállat Kyla, majd hozzá tette – Namir alig élt amikor először találkoztunk, szóval valószínűleg őt is halottnak hiszik.

  - Én egy mutatvány közben elszenvedett baleset áldozata lettem. Beleugrattam kocsival a vízbe és ott fulladtam. – miután Dwayne is „meggyónt”, várakozásteljesen mindenki Ruby-ra nézett. Már csak ő tartozott a vallomással.

  - Mi az? – nézett föl a tányérjából.

  - Te hogy haltál meg a világ számára?

  - Egy orvgyilkos lelőtt. Csak a golyóállót nem iktatta a tervébe. Aztán volt egy véletlen tűzeset és bennégtem. Csak a dögcédulámról azonosítottak, ugyanis egy szerencsétlenül esett rönk kiverte a fogaimat, a többi részem meg szenes lett. A gyilkosom persze nyom nélkül fölszívódott.

  - Valóban nem szép dolog egy ügynökre támadni! – bólogattak némelyek.

  - Mára meg főleg nem ajánlatos ujjat húzni egyikőjükkel sem, ugyanis összebarátkoztak! – legyintett Waldo

  - A mi barátságunk olyan, mint a bepisilés. Mindenki látja, de csak mi érezzük a melegét! – Paul bejelentését pár másodperces néma csönd fogatta, majd kirobbant a föltartóztathatatlan röhögés.

A házigazda hamiskás mosollyal közelebb húzta a székét az asztalhoz.

- Mit szólnátok egy kis pihenéshez? – érdeklődéssel vegyes hitetlenkedést látott megbújni a hirtelen felé forduló kérdő tekintetek és fölhúzott szemöldökök mögött – Én személy szerint Las Vegas-ra gondoltam. Úgyis van ott egy kis elintézni való, szóval addig ti lazíthatnátok, kicsit élvezhetnétek az életet… -széles mosoly telepedett a jelen lévők nagytöbbségének az arcára. Finoman fogalmazva sem kellett győzködni a társaságot. Amber~nek fogalma sem volt, hogy ez pontosan mit is takar, de a többiek izgalma óhatatlanul rá is ráragadt, és az elintézni való körüli titokzatosság csak fokozta a hatást.

 Másnap reggelre volt kitűzve az indulás. Ám reggel hamarabb volt az ébresztő, mint azt tervezték. Nem elhanyagolható csattanással kivágódott Namir lakosztályának az ajtaja és először Aiden viharzott ki rajta, majd egy csupasz vadásztőrrel a kezében a szoba valós lakója követte őt nem is akármilyen sebességgel. Meztelen talpaik egy üstdobot megszégyenítettek volna a csattogásukkal. Sorra pattant föl a többi ajtó is. Álmos arcú, hálóruhás egyének álltak sorfalat a felettébb komikus fogócskának. Jó pár percig tartott a hajsza, de Aiden végül csak elmenekült. Egész pontosan Amber szobájába, amit aztán gyorsan kulcsra is zárt. Csak ezután mert egy kicsit megpihenni.

- Ez meg mi volt? – érdeklődött a lány csak úgy mellékesen a vendégétől.

- Mindig ez van, ha túl hamar ébred föl, és rajtakap, hogy épp fotózom, vagy esetleg túl aranyos volt alvás közbe, ezért bebújtam mellé. Általában ébredéskor nincs túl jó kedve, érted, hogy megy az ilyesmi…

- Nem állítom, hogy értem, inkább mondjuk úgy, hogy elhiszem.

A srác óvatosan kikémlelt az ajtón. A folyosó újra kihaltnak tűnt.

- Köszönöm a menedéket drága. – ölelte meg a lányt, és macskaléptekkel elhagyta a szobát.

A reggel többi része viszonylag menetrend szerint zajlott. Szép lassan kezdtek az emberek előszállingózni a szobáikból, a hálóruhákat, pedig fölváltották a melegítők, farmerok, kinek mi.

  A társalgóban csak Aiden és Paul voltak, ám ők hevesen alkudoztak épp valamin, amikor Amber belépett. Egy terméskövekkel kirakott, faragásokkal díszített kandalló előtt ültek mind a ketten, és olyannyira bele voltak merülve az üzletelésbe, hogy észre se vették a lányt.

  - Jó reggelt – próbálkozott azért beszélgetésbe elegyedni velük, semmi hatása nem volt a szavainak, így egy torokköszörüléssel megtoldva, kicsit hangosabban megismételte – Szép jó reggelt. – Ezt se hallották meg.

Mivel a többiek a készülődéssel, pakolászással voltak lefoglalva, így szép csöndben odaült melléjük.

- „… ez sokkal többet ér! Nézd csak meg a kompozíciót, a beállítást. Lesifotóhoz képest ez egyszerűen remekmű!

- Egy piros szemű Namir, aranyos!

- Ez pedig itt szerintem a kedvenced lesz.

- De hisz ez…

- Pontosan! Akkor kaptam le, amikor lement úszni sutyiba a tengerbe. És ha jobban megnézed, az úszónadrágja félig lecsúszott!

- Mennyit kérsz értük?

- Ötvenet darabjáért.

- Harmincötöt!

- Negyvenötöt!

- Harmincötöt!

- Negyven!

- Rendben, negyven dollárért megveszem őket. Mind a nyolcat.

- Higgye el uram, csodás vásárt csinált! – mind a ketten ugrottak vagy fél métert a lány hangjára.

- Te mióta vagy itt? – Aiden kissé pirulva ölelte magához, a frissen vásárolt kincseit.

- Már egy jó ideje. Köszöntem, de nem hallottátok.

- És jól aludtál, Hercegnő? – Paul egyfelől terelte a témát, másfelől pajkos érdeklődés csillant a szemében.

- Köszönöm, remekül! A kutyámnak még sose volt ilyen élménybe része! Mire fölébredtem, mellettem feküdt a kis szemtelen! Amúgy Paul! Már jó régóta meg szerettem volna kérdezni, hogy mikor is védtelek meg téged?

- Azt hittem, már tudod – nézett rá a szöszi, nem akármilyen vigyor kíséretében – Amikor épp szereltem be a munkahelyeden a kis kamerákat a légkondiba, és a csavarhúzót leejtettem (azt hiszem az volt az). A munkatársad, az a kis görény épp elkezdett valamit pofázni, de te rövid úton leállítottad.  Akkor figyeltem föl rátok először.  Aztán a végén…

- Indulunk! – szólt bele Dwayne a csevejbe. A lány hitetlenkedő arckifejezése ugyan megtorpantotta egy pillanatra, de aztán ránézett Paul~ra, és inkább nem kérdezett semmit, csak a fejét csóválva ment tovább.

- Úgy érted, hogy azért vonszoltatok ki a lángok közül, ápoltatok vissza az életbe, és végül hoztatok erre a … nem is tudom, paradicsomi helyre, mert ott akkor elmagyaráztam a főnökömnek, hogy mi történt? – továbbra sem akarta elhinni a hallottakat. Várta, hogy a férfi megcáfolja, de ő csak mosolyogva nézett a szemeibe.

- Nos, ez volt az első indok, amiért felfigyeltem rátok. Mind a kettőtökre. A társadra is, és rád is. Nem olyan sokkal korábban kaptátok meg az ügyet, de időt és türelmet nem spórolva végig nyálaztátok az összes adatot, míg meglepően rövid idő alatt rá nem jöttetek az összefüggésekre, és a szabályszerűségekre. – közelebb lépett a lányhoz, és játékosan orron pöckölte – Viszont most nem szeretnélek tovább sokkolni Drága, és amúgy is, muszáj az utaskísérőnek előkészülnie, hogy az ő szexi matrózának megfeleljen minden tekintetben! – Mondhatni gyengéden, sőt együttérzőn nézett társnőjére, miközben észrevétlenül kezdte el simogatni a haját. Nem akarta tovább sokkolni, ahogy azt is sejtette, hogy a társa emlegetése fájdalmas téma lehet még a számára. Mi sem bizonyította feltevését jobban, mint hogy Amber, anélkül hogy észrevette volna, nyomta kissé hozzá a tenyeréhez a kókuszát. – Ha már itt tartunk! – komolytalanodott el újra, a pillanat tört része alatt – Segítned kell, hogy minél elragadóbban fessek! Szeretném látni, hogy Dwayne kiakad, és lehajít valamivel, mondjuk a csukájával! – kapta el a lány kezét, és húzta maga után. Nem sok időt hagyott gondolkodni, matróz lányos egyenruhát vett elő, és tényleg befogta a másikat a jelmez felráncigálásához. Viszont utána viharos sebességgel rongyolt ki a teremből, hogy boldogíthassa a jó népet. A kikötőben egy luxus jacht várta őket. Amber mindig csak a nagyon szükséges dolgokat engedhette meg magának, épp ezért nem kis ámulattal szemlélte a fényűzés eme újabb remekbe szabott darabját.  A hajón a kocsigarázstól a bárszekrényen és a medencén keresztül a napozóágyig minden volt, mindez kellemes retróstílussal, és mélyzöld márvánnyal tálalva. Az utas kabinok miatt sem lehetett panasz. Mindenkit személyre szabott, bár hamis papírok vártak.

- Ezek… - lépett a lány a társalgó kinézetű, közös helyiségbe, kezében az iratokkal.

- Jók mi? – Wolfi elvigyorodott – fél éjszakát ezekkel vacakoltam. De szerintem királyak lettek – nem különösebben zavartatta magát, lehunyta a szemét és alváshoz készülődött. jacht felszínéről hangok szűrődtek be.

- Számolhatok rá, hogy innentől kezdve mindig ilyen maskarával sokkolsz bennünket, ha utazni akarunk, te nagyon hülye? – A szavak ellenére barátinak tűnt a hangvétel.

- Ugyan Dwayne, tudom, hogy titkon ebben reménykedtél, hogy egy szexi matróz kísér az ilyen utakon! Persze, Amber is felvehette volna ezeket a ruhákat… - egy csettintés Paul részéről sejtette, hogy betalált ezzel a kijelentésével, és tudatába is volt ennek – de az már túl sok lett volna a jóból! – szinte látta a lány a lelki szemei előtt, hogy Paul kihúzta magát, ahogy az ilyen vitás helyzeteknél szokta.

- Azért nyugtass meg, hogy nem egy új hóbortodat köszönthetjük. Épp elég volt a kényszerzubbonyos időszakod is! Inkább ebbe öltözz át! – mire Amber kíváncsian felsunnyogott a hajófedélzetére, már senki nem volt ott. Elindult a jacht.  Ehelyett hátulról érte a nem várt „támadás”. Paul ment ki hozzá, immár rendes, igaz kapitányi rangjelzésekkel ellátott gúnyában.

- Hercegnő, nem jössz? – a szöszi kézen fogta Amber- t és a kormányhoz vezette. A hajó legelején voltak. Üvegből volt a helyiség nem csak az előre nyíló oldalai, de a teteje is. Mintha kint álltak volna a szabadban.

- Ez gyönyörű! – suttogta a lány áhítatosa, ahogy a nyílt óceánra kiértek.

- Azért nem kell ennyire nyíltan csodálnod, tudom, hogy szép vagyok! – vigyorgott rendületlenül Paul, majd kissé komolyabban tette hozzá – Látnád milyen szép a terep a víz alatt. Ha egyszer lemész, akkor soha többet nem akarsz följönni. Igazi paradicsomot rejt ez a hatalmas víztömeg!

- Ezek szerint te már láttad.

- Nem hiába voltam tengerész. Laktam már tengeralattjárón is, de a mélytengeri búvárkodás az igazi! Ha szeretnéd, egyszer megtanítalak rá!

- Ezt ígéretnek veszem!

A férfi lelkes vigyorral kapta föl és rakta a kormány elé.

- Te vezetsz! – közölte, majd egy nem messzi székre lecsüccsenve egy Rubik kockát kezdett el forgatni.

- Lassan már megszokom, hogy mindenki ide-oda rak!

- Kyla nem viseli túl jól. Ha megpróbálod arrébb rakni, a nyakadba marad és utána egész nap cipelteti magát.  Namir meg Ned még megoldja... June meg még olyan kicsi, hogy nem visszük ilyen helyre. Ruby-t meg csak egyszer próbáltam meg. Eltörte az egyik kezem. Azóta őt se szekálom. Szóval igazi áldás vagy.

- De jó nekem – mosolygott a lány, miközben le nem vette a szemét a hullámokról.

- Hát még nekünk! Voltál már Sin City-ben?

- Még sose hagytam el Angliát. Az igazság az az, hogyha nem találkozom Igorral, akkor a városomat sem valószínű… -fel sem tűnt neki, hogy magától kezdett el a néhai atyai jó barátjáról beszélni. Úgy érezte, hogy fojtogatja belülről, szét akarja feszíteni, de ő mégis mondta, anélkül, hogy bármi látszódott volna az arcán,

- Miért mentél el rendőrnek? Nem vagy az a tipikus, „minden-szabályt-betartok” típus.

- Az igaz! De akkor ezt láttam az egyedüli esélyemnek, hogy olyan legyek, mint Igor. – halvány mosoly játszott a férfi ajkai szélén. – Nem volt egy csodarendőr, de engem megmentett. Néha még most is várom, hogy egyszer csak belép valamelyik ajtón.

Két erős kar ölelte át óvatosan. Nem beszéltek többet. Nem is volt rá szükség. Amber halkan könnyezgetett, Paul pedig valahonnan egy zsepit kerített, majd újra magához szorította.  Miután lenyugodtak a kedélyek, visszaépült a mécses és miegymás renováló műveletek lezajlottak, újra a vezetésre lehetett összpontosítani. Azért biztos, ami biztos, a szöszi óvatosan visszavette az irányítást.

- Valami kormány iszony? – kérdezte tapintatosan.

- Mi? – a lány nem értette, hogy miről van szó.

- Eddig akárhányszor ültél be a vezetőülésbe, vagyis inkább akárhányszor ültettünk, te mindig megkönnyezted!

- Hibbant – boxolt bele a lány a másik karjába, és mivel nem fogta túlzottan vissza magát, a szerencsétlen majdnem elterült.

Tényleg – próbálta vissza nyerni a stabil egyensúlyát a srác -  Egy kisfiú pecázik az apukájával. ’Apa, az ott egy halászhajó?’ ’ Nem, kisfiam, az egy jacht.’ ’ És hogy kell írni, j-vel vagy y-nal? És h-val vagy ch-val?’ ’ Jobban megnézve mégiscsak halászhajó...’ válaszolta az apa.

- Te tiszta lökött vagy! – a lány a szöszkét püfölte, aki erre a hátára kapta.

- Ha szabad megjegyeznem a reggeli tálalva! – állt Charles az ajtóban, teljes komolysággal.

- Köszönjük! És mi jót készített nekünk? – Paul, hátán a kapálózó lánnyal .

- Sonkás-paradicsomos omlettet, June kisasszony külön óhajára.

- Ohó, akkor minden perc számít! – Amber-östül, mindenestül elindult az ebédlőbe. A komornyik kifejezéstelen arccal lépkedett utánuk. Csak amikor már az étkezőbe értek, szólalt meg.

- Kérem uram, ne a hölggyel a hátán étkezzen, ugyanis a kisasszonynak is külön terítettem!

- Hát akkor! – lepakolta a drága terhét az egyik székre, majd maga is mellé huppant- még pont időben! – a többiek is megérkeztek – Charles, kérem, adjon abból az omlettből, mielőtt a csőcselék rávetné magát!

- Azonnal hozom uram!

- Miféle csőcselékről hadoválsz te nekünk? – nyomott egy barackot társa fejére Dwayne. – És Charles, maga csak úgy szó nélkül hagyja, hogy csőcseléknek nevezett ez a gazfickó bennünket?

- Meg tudják magukat védeni uram, úgy sejtem!

- Látod? – Ruby vigyorogva ült le a valóban fenséges kinézetű és illatú tányérja mellé – Charles nem becsül alá minket!

Perceken belül June is megérkezett Kyla-val egyetemben. Az egyikük Ned, míg a másikuk Namir nyakában utazott, és lelkesen bíztatták cipelőjüket, hogy siessen és hagyja le ellenfelét. Az egyedüli probléma ezzel a futammal pusztán annyi volt, hogy a srácokból kiveszett mindennemű versenyszellem. Amikor azonban megpillantották a reggelit, egyből visszatért az életkedvük, és megelevenedve ültek az asztalhoz. Gyorsan lepakolták a lányokat és villát-kést ragadtak.  Szép lassan összegyűlt az egész díszes társaság. Persze, hogy Wolfi vitte most is a szót. Épp a legutóbbi repülőn átélt megpróbáltatásait mesélte a többieknek, akik leplezetlen vigyorral adóztak előadói képességei előtt.

- Kezdjük rögtön azzal, hogy Waldo meghagyta, hogy kerüljem a föltűnősködést, így fapados járaton kellett utazni. Amint fölszálltunk, rögtön bepasszíroztak minket egy mütyör kis helyre. Komolyan, a nagymuti wc-je szellős és tág ehhez képest. Ezt még minden nemű probléma nélkül eltűrtem volna, ha mondjuk két bomba bige között kellett volna szorongnom, ám ehelyett egy nagy debla  állat volt a szomszédom, aki nem hogy a szorongásra nem volt képes, de még rám is izzadt. És ha ez mind nem lett volna elég, a tetejében hímnemű volt a fószer, vagy legalábbis nagyon úgy nézett ki! A másikról meg nem is érdemes beszélni. Hát halljátok annak az embernek olyan mocsárgázt termelt a hátsó fele, hogy még én is majdnem lefordultam az ülésről, pedig én aztán edzett vagyok, hisz köztetek élek…

Aiden és Dwayne egyszerre kevert le egy sallert a köztük ülő srácnak, majd rezzenéstelen nyugalommal folytatták a reggelit. Egy darabig némán ettek, ám a jótékony csöndet a telefon csörömpölése félbe szakította.

- Charles, volna olyan kedves, hogy fölvenné, és úgy tenne, mintha nem volnék itt?- Az apóka lelkesen táplálkozott, miközben a komornyik fogadta a hívását.

„Üdvözlöm! Őn Waldo úr telefonját hívta. Itt a komornyik beszél. Őméltósága jelenleg nem elérhető. Ha óhajtja, máris hagyhat neki üzenetet, csak bekapcsolom az üzenetrögzítőt. A sípszó elhangzása után kegyeskedjék beszélni…” – hallatszott át a vékony falon a férfi fegyelmezett és komoly hangja. Nem úgy az ebédlőben. A srácok felváltva fogták be hol a saját, hol pedig egymás száját, hogy elő ne törjön belőlük a hangos kacagás. Waldo csak intenzíven mosolygott a hallottakon, ami nem csoda, hisz ő már jobban hozzá volt szokva alkalmazottja modorához. Pár perc múlva vissza jött Charles és az ura fülébe súgta, hogy ki is volt a zaklatójuk. Nem váltott ki különösebb érzelmi reakciót. A kisöreg nyugodtan falatozott tovább. A többiek sem kíváncsiskodtak. Legalábbis ez ügyben nem.

- Említettél egy kis elintézni valót! – kezdte Ruby, miután Charles elment June-nal.

- Valóban! Vegas-ban él egy régi kedves ismerősünk, akit szeretnék, ha meg meglátogatnátok.

- Ez csak nekem hangzik gyanúsan? – vigyorodott el Ned.

-   Jeffrey Martinez-ről beszélek!

- Nem ő volt annak a vegyészetnek a… - Paul gondolkodva nézett társaira.

- Igen, ő annak a gyógyszergyártó cégnek a hívatásos bérgyilkosa. Már ha nevén nevezzük a valós foglalkozását. – folytatta Waldo – Nos, arra gondoltam, hogy miért ne látogathatnánk meg öreg barátunkat, ha már úgyis Vegas-ban járunk. Mellesleg hallottam, hogy van pár fölösleges gyémántja is a széfjében. Szóval, mit szóltok?

- Nem vagyok a jónak elrontója! – Dwayne is elmosolyodott.

- Valami azt súgja, hogy már ötleted is van! – mászott testvére nyakába Kyla.

- Legalábbis valami „terv kezdemény” már formálódik bennem. – bólintott az öreg – És Amber kisasszonynak komoly szerepe volna benne, ha nincs ellenére.

- Egyelőre csak a „kisasszony” megszólítás zavar! – kollektív mosolygással jutalmazták.

- Az elképzelésem a következő. Két csoportra kellene válnunk. Vagyis valójában háromra, de pillanatnyilag a kettő is elég lesz. June, Ruby, Aiden, Namir, Sam és persze jómagam lennénk az egyik csapatban, míg a többiek a másik csapatba. Sam a mikrobusszal és a limóval vár minket a parton. Mivel a cimboránk szereti a szerecsejátékokat, így szinte biztos, hogy valamelyik kaszinóba megtaláljuk. Amber kisasszo… Amber-re mindenképp föl fog figyelni, mert hát melyik egészséges férfi nem tenné? Persze nekünk pont ez lesz a célunk. Aiden kedves, arra kérlek, hogy tanítsd ki a hölgyet az álruha viselés fortélyaira az úton. A többi majd menet közbe kialakul. Még annyit, hogy Namir és Sam lesz a testőröm, míg June-nak Aiden.

- Én minek kellek oda?

- Ruby kedves, maga lesz a partnerem, ha nem bánja. Ugyanis egy party-ra is meghívást kaptunk. Van még kérdés?

- Nekem volna egy – jelentkezett Amber úgy, ahogy az iskolába tanulta, két ujjal – ki az a Sam?

- Ő az egyik USA-ban élő társunk. - vágta rá Waldo, majd a szintén jelentkező  Paul felé fordult. – Te mit szeretnél?

- Puszta kíváncsiságból kérdem csupán, hogy hogyan szándékozod kideríteni, hogy melyik kaszinóba jár az a tetű?

- Mi az, hogy szándékozik? – Wolfi diadalmasan elvigyorodott – Már ki is derítettem. Vagyis megkértem Demi-t, hogy amit gépről nem tudok összegyűjteni, azt ő szerezze be.

- Szóval az érkezés után az egyik csapat oda furikázik elsőnek.

- Vállaljuk! – Dwayne meg Paul egyszerre jelentkeztek az immár jól bevált kétujjas módon.

  Az elkövetkező két hét sokkal gyorsabban telt el, mint ahogy azt Amber várta. Kész napi rend alakult ki a hajón. Reggel, a hivatalosan táncparketté alakítható ebédlőben kis edzés, majd reggeli. Utána rendszerint Aiden az álruhák viseletének rejtelmeibe vezette be, vagy épp csendes pihenőt tartottak, hangulattól függően. Délután a kártyázás fortélyait leste el a fiúktól, és a végére Paul kivételével legalább egyszer mindenkit megvert a hajón. Még Namirral is talált közös elfoglaltságot, kivívva ezzel Aiden legmélyebb tiszteletét. Órákig elvoltak a késkészletük rendbetartásával.  Szinte észre sem lehetett venni, hogy tizennégy nap elmúlt. Rancho Palos Verde nevű kis településnél érték el a partot. Egy hatalmas fekete limó várakozott, egy még hatalmasabb, sebhelyes arcú fazonnal, rájuk. Haját egy foltos kendő takarta, és a nyakát meg a karját tetoválások fedték be, ami elég élesen elütött a fekete zakójától és hófehér, vasalt ingétől. Apró szemei éberen fürkészték a jövevényeket. Charles bólintott felé, majd kinyitotta a kocsi ajtaját June előtt. A marcona alak, tisztán kinyilvánítva vezetési szándékait, visszaült a kormány mögé és parancsra várt.

- Uram, az úti cél? – a hangja reszelősen recsegett.

- Helló Sam, örülök, hogy látom. Vegas-ba tartunk! – besegítette Ruby-t, majd maga is behuppant melléjük. Aiden és Namir velük szembe ültek le, és már indultak is.

- Akkor uraim, ha szabad kérnem, kegyeskedjenek követni. – Charles egy közeli parkolóba vezette őket, ahol egy Renault mikrobusz várta őket, és még legalább öt órás út.

- Váltogatjuk egymást – a srácok összenéztek, majd hirtelen „kő-papír-ollót” kezdtek játszani.

- Ez most komoly? – néztek Paulra, aki önkényesen benevezte magát a versenybe. – Te is vezetni akarsz?

- Nem, de többen játszva izgalmasabb!

Ned győzött, így hát a komornyik az ő kezébe nyomta a kocsi kulcsot, maga pedig beült hátra a többiek mellé, és kényelmesen elhelyezkedve, álomra hajtotta a fejét. A többiek is követték a példáját.

- „Aludj, amikor megteheted, mert sose tudod, mikor lesz rá legközelebb lehetőséged!”- súgta Paul a lány fülébe, majd maga is a kocsi ülésére hajtotta a fejét és igyekezett a legkényelmesebb pozitúrát fölvenni – vagy valami ilyesmit mondogatott mindig az öregem – motyogta, majd úgy tett, mint akit elnyomott az álom. Az öt órás út alatt valóban el is szunnyadt.

 

Egy takaros kis fehér kertes ház előtt álltak meg.  Ned úgy fékezett, hogy lefejelték a előttük lévő üléseket, vagy épp a szélvédőt.

- Meg is jöttünk – bólintott nagy elégedetten. – Szia Demi rég láttalak.

Egy, már büntetendően szép, göndör szőke hajú, kék szemű nő hajolt be az ablakon, és szinte ujjongva ölelgette magához őket, akit csak elért.

- Azt hittem, hogy már sose értek ide – kinyitotta az ajtókat, és beterelte a vendégseregét a lakásba, megállás nélkül csacsogva.

- Annyira örülök, hogy megismerhetlek! – kapta el Amber kezét, miközben olyan fejet vágott, mint aki élete legnagyobb kitüntetését szerezte épp meg - Mozart[10] csak annyit mondott, hogy jössz, de rólad semmi többet! Hiába faggattam, nem sikerült többet kihúznom belőle!

- Demi! – az nő a kölyök fele fordult, aki közvetlen közelre, az arcához tartotta a kaméleonját, ami fölfújta magát, miközben vörösessárga színt öltött, és a száját tátogatta. A nő egy sikkantással Amber háta mögött termett. – most nézd meg! Megijesztetted szegényt!

- Tűntesd el azt a szörnyet!

- Eltűntetem, ha visszavonod a Mozartos részt! Épp elég volt nekem a szüleimet hallgatnom minden nap zsenge gyermekkoromban!

- Rendben, visszavonom, csak tedd el azt a rémet! – szegény majdnem közel járt egy tényleges pánik rohamhoz, mire a kaméleon eltűnt Wolf ruhájának valamelyik zsebébe.

- Akkor bemegyünk? – Ned, húgával a nyakába, kissé hátrébb tolta Wolfit, egy kiadós saller kíséretében. – Nem épp a legbölcsebb módja az udvarlásnak kölyök! – elhalló nyikkanás volt a válasz a srác részéről, de nem vitázott tovább.

- Persze, gyertek, bocsánat, csak a hüllők mindig a frászt hozzák rám. Még mindig rettegek tőlük… - hajtotta le a fejét Demi, míg kinyitotta nekik az ajtót.

- Mi sajnáljuk, hogy a kicsi fiút még nem sikerült megnevelnünk!- Kyla hangjából őszinte együttérzés csendült ki, ami úgy tűnt, nyugtatóan hatott Demi~re.

Átlagos kertvárosi házban lakott. Semmivel nem tűnt ki az utcaképből. A falak fehérre voltak festve, a kert, pedig parkosítva volt. Még egy kis szökőkutas sziklakertnek is talált benne helyet a gazdája. Egyből a társalgóba mentek. Néhány bőr kanapé és üveg dohányzóasztal alkotta a bútorzatot. A falakon, mintha csak egy relikvia gyűjtemény lett volna kiállítva. Régi újságkivágások, moziplakátok, néhány oklevél bekeretezve, és még lehetne sorolni. Amint az ember belépett a nappaliba, a tekintet rögtön ez az „emlékfal” vonzotta magára. Ez alól Amber sem volt kivétel.

- Érezzétek otthon magatokat – a háziasszony a bal kezével egy tálcán teát és egy tányér süteményt egyensúlyozott, miközben a másik kezével lelkes integetéssel próbálta vendégeit rábírni, hogy üljenek végre le. Senki nem tudta, hogy honnan varázsolta őket elő.

- Sikerült bármit is találnod? – Wolfgang egyenesen a nő szemébe nézett, miközben elvett egy bögre zöld teát az asztalról.

 Feszülten várta a választ. A lány megint kiszaladt egy másik szobába, majd egy hatalmas barna borítékkal tért vissza, amit a srác szabad kezébe nyomott, majd maga is leült a kissé hangoskodó társaság közé.

- Ezeket lehetett megtudni. Mint újságíró, a szokásairól, meg ilyesmikről személyesen kérdeztem ki. – büszkén elmosolyodott, miközben egy kazettát vett ki a borítékból, majd a magnóhoz sietett vele és betette. Egy rekedtes, de a srácoknak mégis nagyon ismerős hang szólalt meg.

„– Nos, kedves, hogy is hívják?

- Kaitlin Bradshaw. De nyugodtan szólítson csak Kate-nek. A „Northport Visitor” –tól jöttem. Remélem nem tartom föl…”

Legalább háromnegyed órás beszélgetés volt rögzítve.  A férfi türelmesen válaszolgatott, majd mikor a szokásairól kezdték faggatni, csak annyit közölt, hogy életét a munka vezérli és most is épp dolgozni költözött ide. Az egyik barátja, kérte a segítségét…

- Tippeljetek, hogy ki az a „barát” .  – mindenki rá figyelt – a neve Marko Kovanen, egy finn, aki megcsinálta a szerencséjét Vegasban. Semmivel kezdte, most meg már kaszinó tulajdonos. Kissé különcnek tartják, nem csak a business szakmában. Azt mondják, hogy valami titkos szerencsetársaságban is benne van, ami inkább hasonlít holmi maffiára. Azt rebesgetik, hogy abban a szektaszerű izében, már nem pénzzel játszanak, hanem az életük a tét. – Paul elvigyorodott, miközben elkezdte vizsgálni a falon található ereklye tömkeleget. Amber csatlakozott hozzá. – Amit találtam ezekről az alvilági alakokról, az is mind benne van a kopertában. Vagyis ilyenekkel barátkozik a rend tiszteletre méltó őre!

- Csodás munka, mint mindig! – Wolfgang fölhörpintette a poharát, majd indulni készült, ám Amber halottfehér arca megtorpantotta egy pillanatra. – Mi a baj?

- Megkérdezhetem, hogy ez honnan van? – a lány egy nyakláncot tartott a kezében, rajta két egymásba fonódó gyűrűt mintázó medállal. Kissé remegett a keze, miközben Demi elé tartotta.

- Ezt kaptam valakitől – immár ketten tűntek úgy, mint aki mindjárt összeesik, de a szőke mosolyt erőltetett magára- ez egy nagyon rossz emlék. Egy férfi aki elra…

- Azt hiszem, ebből már tudja – tette a vállára Paul a kezét, majd Amber-re nézett – Demi miatt kezdtük el őket vadászni. Először csak őt akartuk megtalálni, majd amikor láttuk, hogy mit csinálnak, kissé azt hiszem vérszemet kaptunk… A végét ismered.

- Itt Amerikába is vannak…- a halott fehér arcáról innentől kezdve nem nagyon lehetett mit leolvasni a volt zsarulánynak.

- Nem, Devon[11] eredetileg Angliában élt, csak ez után költözött át ide. – Amber hirtelen átölelte a szőkét és magához szorította. Amikor elengedte, szó nélkül beült a kocsiba. Nem volt kedve beszélni. Nem is zaklatták. Demi kissé értetlenkedett, de Ned halk magyarázata szép lassan helyre tették benne is a dolgokat.

- Azt hiszem ideje tovább mennünk! – Kyla bemászott társnője mellé a kocsiba, felettébb fölháborítva ezzel Paul-t.

- Én ültem mellette! – jelentette ki a srác olyan hangon, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Így jártál, most mellettem ülhetsz! – jelentette ki amaz rezzenéstelen arccal.

Nem kellett hozzá egy óra, hogy a viszonylag békés, kertvárosi részből, a nagyváros zajos forgatagába érkezzenek. Maga a város, egy kiállításnak nézett ki. Sorra tűntek fel a nevezetességek, a világ válogatott pontjairól.

- Charles, hol szállnak meg a többiek?

- Mivel bezárták a Sahara-t, bátorkodtam újra emlékeibe idézni az egyiptomi luxus előnyeit, de nem vágyott az utánzatra. Inkább azt válaszolta, hogy megnézi a legnagyobb hotelt, az egész városban. A Venetian Hotel az uram elgondolása szerint jót tesz a gyermeki léleknek, emellett a romantikus hangulata is pont megfelel a célnak.

- Ti tudtátok, hogy vonzódik az olaszhoz az öreg? – Dwayne egy kissé meglepetten nézett hátra az anyósülésből a többiekre.

- Engem ne kérdezz, még mindig nem ismerem a nyavalyáit, bár szerintem addig jó nekem, míg nem ismerem!

- Húgocskámmal értek egyet, az már régen rossz, ha értjük szegényt, mert az azt jelenti, hogy magunk is kezdünk olyanok lenni, mint ő. – helyeselt az óriás.

A külváros, mintha nem is ugyanaz a hely lett volna. A csillogás eltűnt, helyét inkább egy szegényesebb negyed váltotta fel. Egy rózsaszín, raktárszerű épület előtt parkoltak le. „Adult World”  hirdette a cégtábla nagy betűkkel. 

- Meade Ave – betűzte ki az elkopott utcanevet Amber.

- Itt fogunk addig lakni, amíg Vegas-ban vagyunk! – mosolygott Ned.

- Na ne szívass! – Wolf kissé kétségbe esettnek tűnt – Amíg az öreg az olasz luxus minden kényelmét élvezi, addig nekünk ezen a lepukkant helyen kell gubbasztanunk?

- Csak te gubbasztasz! – jelentette ki Kyla, miközben bátyja nyakát tűzte ki úti célnak.

- Nem jöttök? – míg vitatkoztak, Paul a tettek mezejére lépett.

Már az ajtóból szólt vissza nekik. Gyorsan utána siettek.

 - Nem hiszem el, még a feljáró is pink! – Wolfinak nagyon nem tetszett a hely.

  Amint beléptek az ajtón, egy keskeny és sötét folyosóra jutottak, ahol rögvest akadályokba ütköztek. Egészen pontosan két hatalmas kidobó fiúba.

Megpróbálták az útjukat állni. A szöszi és Ned egyszerre mozdultak. Az óriás, nyakában a kishúgával, inkább csak boxtudományát csillogtatta, míg Paul lelkesen végig csúszott a csempézeten, kirúgva ellenfele lábait, aki hatalmas csattanással elvágódott. Mire fölkászálódott volna, a szöszi már vigyorogva ott csücsült törökülésben a mellkasán, mind a kilencven kilójával. Esélye sem volt szerencsétlennek. Eddigre már oda ért egy alacsony, rövid fekete hajú lány. Hófehér volt a bőre, és semmi festék nem takarta arcát. Nem nézett ki húszévesnek. Fitos orra és sötét szeme kifejezetten gyönyörű volt, ám a szemeiből furcsa üresség áradt. Amikor meglátta a vendégeket, egy kissé megelevenedett nem csak az arca, maga is. Rámosolygott a kis csapatra. Egy szál fürdőköpeny volt csak rajta, és a haja is nedves volt még. Föltámogatta a kárvallottakat, majd vendégeit lelkesen beinvitálta.

- Bocsi a fiúk neveletlenségéért. Még újjak itt és nem igazán ismerik a rendet! Kerüljetek beljebb!

Ne kérj bocsánatot, inkább mi köszönjük a szállást – szabadkozott Dwayne, miközben már befelé sétáltak a lány mögött. A benti területek kopottasak voltak, valamikori fényűzés és jómód megtört, és elhalványult csillogását lehetett felfedezni a belső területeken. Egy szobába mentek, ahol bőr ülések, és néhány rúd volt az összes berendezés.  Már vagy tíz tizenkét lány várt rájuk, többségük fehérneműben és fűzőben, de némelyek köpenyt is vettek magukra.

- Jefferey Martinez~ről szeretnénk megtudni valamit. –Dwayne arcáról nem lehetett semmit leolvasni. Jót, vagy rosszat akar ezzel az alakkal tenni, semmit nem árult el. A nő, aki eléjük ment, végig nézett a társain.

-Tudtok róla bármit is? – kérdezte ő is.

- Esetleg, ha úgy mondom, hogy… - nem kellett befejeznie. Mozart körbeadta a telefonját, így képről is meg tudták nézni.

- Így valami? – a legtöbben megrázták a fejüket. – Akkor marad a hagyományos módszer.

- Kicsoda ő? – torpantotta meg a mozdulatukban a lány hangja őket, pedig már épp kő-papír-ollóhoz készültek.

- Emberkereskedő, bérgyilkos, aki lányokban utazik. Egészen tizenkét-három éves korú lányoktól kezdi a munkáját. – Paul nem dramatizálta túl, de nem is szépítette a bemutatást.

- Kapjátok el! – a lányok ebben a pillanatban harciasabbnak tűntek, mint a ténylegesen csatába vonulni készülő kis csapat. A szőke bólintott egyet, szinte már ünnepélyesen, mint egy szavak nélkül téve fogadalmat, hogy el fogják kapni. Akkor pedig nem fogja könnyen megúszni a dolgot.  

Végül csak kő-papír ollóval döntötték el, hogy kinek mi lesz a feladata az elkövetkezendő napokban. Mivel az első aki nyert, Paul lett, így ő dönthette el, hogy mit akar csinálni. A poloskázás mellett döntött. Nedre hárult az a feladat, hogy a „barát[12]”-ot ellenőrizze le, így Dwayne-nek kellett árnyékként a férfi mögé szegődni észrevétlen. Neki is kezdtek a készülődésnek. Wolf a egy fura kis szerkezetet szerelte össze. Rendkívül mütyürre sikerültek. Eközben a három áldozati bárány elvonult egy közeli motelba, ugyanis Aiden-nel ott béreltek ki egy szobát, ahol föltűnés nélkül találkozhattak.

- Sziasztok drágáim! – köszöntötte őket  „házigazdájuk” ahogy megérkeztek. Kissé körbeforgatta mind a hármójukat, majd gyengéd határozottsággal beterelte őket a szobába – Jaj kicsikéim, alig hagytalak ott benneteket egy napra és így elanyátlanodtatok?

- Mit tehetnénk, ha nincs velünk a gyámolító oltalmazónk? – kérdezte Ned, miközben lehuppant a nagy, kétszemélyes ágyra.

A szoba semmi extrát nem tartalmazott. Egy barna pokróccal leterített nyoszolya, egy kicsi, legfeljebb újságolvasásra, vagy kávéivásra[13] alkalmas kisasztal, egy szék, és egy éjjeliszekrény foglalták el a szobát. Az ággyal szemközti falat egy szekrénysor takarta. Egy állólámpa és egy éjjeli lámpa volt az összes világítási lehetőség. A kisasztalt már elfoglalták Aiden dolgai, a széket pedig a kikészített ruhák, így az ágyra huppantak.

   - Ki, kicsoda lesz ez alkalommal? – kérdezte. Elmondták, hogy miben állapodtak meg. Míg hallgatta őket, a szekrényhez lépett és elkezdett egy gigantikus táskában keresgélni, majd három öltözék ruhával fordult vissza, az arca ragyogott. Elsőként Dwayne-t részesítette jótékony kezelésben. Tevékenysége nyomán, a srácból egy elegáns, üzletember kerekedett. Sötétszürke hajszálcsíkos öltöny, pezsgő színű inggel és egy a pezsgőtől a barnán keresztül a feketéig mindenféle színnel színsort játszó nyakkendő adta a tökéletes ruházatot. Mivel Dwayne ragaszkodott a hajához, így szorosan összefogták hátul és egy barna parókával helyettesítették a konzervatív frizurát. Az összképet a kék kontaktlencse és a keret nélküli szögletes szemüveg tette teljessé.  A következő áldozat, vagyis Ned hasonló öltözéket kapott, bár kissé könnyedebbet. Fehér nadrágot kellett húznia és egy világosbarna inget, aminek az ujját könyékig fölhúzták és nem kellett begombolni. „ Vagy csak amennyire feltétlenül muszáj!” szólt az utasítás.

   - Így biztos nem fogok senkinek föltűnni? – akadékoskodott az óriás.

  - Dehogynem. Minden nőnek, és féltékenységből némely férfinak is. Ha nem ismerném Namir-t, most én is beléd szeretnék, de ne haragudj angyalom, sajnálom, de csak az övé vagyok!- Ned hálásan ölelte magához a srácot, aki mosolyogva bújt hozzá, majd mikor kibontakozott az öleléséből, kajánul megjegyezte. – Ha így folytatod Kedves, még a végén elgyengülök! Na lássuk, neked mit adhatok! – fordult a szöszihez, majd a gardróbhoz.  Egy zöld kertész nadrágot halászott elő, egy piros pólóval és egy láthatósági mellénnyel. Még egy svájcisapkát is hozzáadott a kollekcióhoz, és egy kék kendővel a nyakba, tökéletesítette. – Kis piszok, meg egy utcasöprő gép és ennyi. Ja most bepiszkolhatod magad, de a szakadásokat, csak ami elkerülhetetlen! – kötötte Paul lelkére. Még egy utolsó mustra, és elkészültnek nyilvánította őket.

  - Kaphatok szeplőket? – nézett nagy bociszemekkel a szöszi.

  - Hát kicsim, ha nagyon szeretnél! – vont vállat a srác, és elég gyanús külsejű tubusokat vett elő az éjjeliszekrényből – más óhaj?

  - Ha lehetne, akkor egy bajuszt is kérnék! – vigyorgott Paul.

Aiden odaültette maga elé, majd kezelésbe vette. Mire végzett, saját barátai nem ismertek rá.  Visszaindultak, hogy ezt élesbe is kipróbálják. Tökéletes sikerük volt. A két „biztonsági ember” megint a folyosón őrjáratozott, és újfent nem ismerte fel őket. Egy újabb hátsóbillentéssel lettek gazdagabbak. A társaik már jobban tisztában voltak azzal, hogy kik ők. Talán Amber-nek voltak csak kétségei, de hamar ő is túltette magát rajtuk. Munkához kellett látni. Ned elment kaszinózni. Jeffrey épp dolgozott, így addig őt is szemmel tudta tartani. Értesítette Dwayne-t mikor a célszemély elhagyta a hotelt. Onnantól ő vette át. Az óriás továbbra is a kaszinó működését figyelte. Maga a helyiség hatalmas méretű volt, ám egy ablakot sem lehetett látni. Halk, lágy zene lengte körbe a termet, összevegyülve az emberek beszélgetésével, kacagásával. A játékgépek csilingeltek, középen egy szökőkút vize csobogott.. Ha az ember belépett oda nem csak a pénzét vesztette el, de az időérzékét is. A terembe fújták be az oxigént, így tartva ébren a játékosokat. A padlózat márvány volt, a falakat a padlótól a plafonig tükör borított Végig járta, megjegyezve minden kamerát és kijáratot, majd vett egy, a helyet ábrázoló képeslapot, megírta  és föladta. Ezek után leült egy Black Jack asztalhoz játszani. Már vagy fél órája kísértgette a szerencséjét, több-kevesebb sikerrel, mikor különös jelenség keltette fel a figyelmét. Az egyik, tükörrel borított falból, jól öltözött emberkék szállingóztak elő, szinte teljesen észrevétlen. Ned egy atyai félmosollyal kémlelte az eseményeket.

- Naivitásotok már szinte megható drága Hippolitom! – morogta jókedvűen az orra alá, miközben egy közelebbi asztalhoz sétált, és onnan leskelődött tovább. A tükör fal egy titokzatos szobát rejtett, ahol a beavatottak, és a kiválasztottak játszották privát póker party-jukat.

Még játszott pár menetet, majd gyorsan távozott. A szemei ragyogtak, kedve sziporkázó volt. Lelkesedését az „otthon maradtak” egyhangú unalma sem tudta megtörni, sőt. Inkább magával sodorta őket is víg kedélyével.

- Találtunk pár izgalmas esetet vele kapcsolatban. – Fogadta Wolf, miközben hangosan majszolta a földimogyoróját. A vállán ült kis állata, és gazdája példáját követve, egy sáskát rágicsált. – Az emberünknek nem csak velünk gyűlt meg a baja. Sok évvel ezelőtt, egy felettébb homályos lejegyzés arra enged következtetni, hogy a szülei rejtélyes módon eltűntek, amikor ő huszonöt volt. Megörökölt tőlük mindent. A céget, a gyárat, néhány villát és egy hatalmas vagyont. Nem is beszélve a befolyásos barátokról és támogatókról. Ettől kezdve rohamos gyarapodásnak indult. Az üzlet föllendült. Az ellenlábasok közül egy eltűnt, ketten balesetet szenvedtek, egy bevonult a pszichiátriára, a többiek, pedig teljesen behódoltak neki. Vagyis nekik.

- Izgalmas életút. – bólogatott Amber – Az alvilágban egy egész szervezetet hozott létre a gyógyszergyára mellett, amolyan halálbrigádot tart fönt. Ők elvégzik a piszkos munkát, míg ő szponzorálja őket. Igazán kellemes munka kapcsolat lehet.

- Már volt szerencsénk találkozni velük! Sikerült összeakadnunk. Rablóbanda egytől egyig! – Vigyorgott az óriás rendületlenül – El akarták lopni a Kincsünket! Mi pedig tudvalevőleg haragtartó népek vagyunk – ámbár az arca rácáfolt az előbb elhangzottakra.

- Vagyis akkor most ez a gyémánt dolog a visszafizetés? – kérdezte a lány. Még mindig nem ismerte igazán a barátait. Csak annyiba volt biztos, hogy jó emberek. És nem mondhatni, hogy nem foglalkoztatta azért egy-két dolog velük kapcsolatban. Egyelőre csak nem találta meg a megfelelő alkalma rá, hogy megkérdezze őket.

- Több annál, sokkal több. Inkább előrelátás, megfélemlítés, sőt ha minden jól megy, ez már maga lesz a horror.

- Szimpatizálok az ötlettel! – vigyorgott a kis kamasz.

- Bátorkodom megjegyezni, hogy elkészült a teájuk! – Charles a semmiből jelent meg, a szívbajt hozva ezzel valamennyiükre.

- Tényleg Charles, te úgyis szereted a rém történeteket. Milyennek képzelsz el egy igazán hátborzongató sztorit? – Ned érdeklődve leste a komornyik minden szavát. Persze csak miután visszanyerte lélekjelenlétét

- Pontosan mire gondol uram?

- Mi kell egy igazán jó horror történethez.

- Alapvetően a horror három összetevőből épül föl. Kell egy narrátor, egy hallgatóság és egy eset, ami akkor a legjobb, ha a hallgató valamilyen módon kapcsolatban áll vele. Ha ez a három elem kombinálódik, reakcióba lépnek, és megszületik a legfélelmetesebb horror sztori. Legelőször is a mesélőnek el kell mosnia a realitás éles határvonalait. Össze kell kuszálnia, ezzel egy alap feszültséget teremtve. Előnyös, ha a légkör úgy van berendezve, hogy hasonlítson, vagy emlékeztessen a történetben szereplő helyszínre. Viszont a valóságot kissé át kell formálni. Hogy torz entitások is kaphassanak ebben a fura realitásban létjogosultságot. A többi már a hallgató fantáziáján, netalán a lelkiismeretén, de még inkább a félelmén múlik. Egy ilyen receptből egy valóban rettenetes história kerekedhet. Remélem, tudtam segíteni. És ha szabad megjegyeznem, kegyeskedjenek a tea mellett meditálni tovább a problémánk fölött, máskülönben kihűl, és utólag melegítve elveszíti a zamata nagy részét!

Senki nem vitathatta el igazát. Így hát valóban átvonultak az ebédlőbe, ahol négy csésze várt rájuk. A gőzölgő nedűt az Olümposziak is minden ellenvetés nélkül megitták volna, legalábbis az illata ezt sugallta. A társaságot nem is kellett különösebben bátorítani. Gyorsan az asztal köré telepedtek, és mohón ismeretséget kötöttek a teával. Csak miután elmélyítették kapcsolatukat, volt bármelyikőjük is hajlandó megszólalni. Ekkor is az óriás törte meg a csendet.

- Na kislányok, holnap besegítetek Dwayne bácsinak – vigyorgott a lányokra – ti is meglátogatjátok Aiden-t, hogy egy kicsit átvarázsoljon benneteket, utána pedig, fölváltva figyelnétek a mi Johnunkat.

- Ned, Jeffrey-nek hívják az ipsét! – szólt közbe húga.

- Tudom, de a John-t könnyebb megjegyezni is meg kimondani is!

- Egészen pontosan mi is lesz a dolgunk? – kérdezte Amber mélyen a férfi nevető tekintetébe nézve.

- Nektek is figyelni kell a mókuskánkat! Kyla, te közel leszel a tűzhöz, mert tudom, hogy fagyos vagy. Neked kell a Mókucinak a sajátbejáratú házi tűzhelyét őrizned. De ne aggódj, nem kell hozzá menned! Neked pedig, Hercegnő, Dwayne-t kell majd időnként leváltanod. Túl feltűnő lenne, ha mindig csak ő követné. Ezért találtam ki ezt. Benne vagytok?

- Még szép! – mondták kórusba a leányzók, majd összenéztek és elnevették magukat a nagy összhangon.

- Te Wolf tudod a dolgod!

- Ez még kérdés? – nézett ki a bögréje mögül a srác.

- Inkább csak amolyan megerősítés!

- És most, hogyan tovább? – Amber végzett az ivászattal és immáron ő is csillogó szemekkel, tettre készen várta a teendőket.

- Megvárjuk a srácokat. Van néhány olyan információjuk, amire szükségünk van a további tervezésnél. A munkahelyének kameráit meg biztonsági rendszerének azon részét, amit föl lehetett térképezni kívülről, elküldtem kamerán, vagyis ők fogják elküldeni nekünk.

- Vagyis tényleg csak várni tudunk innentől.

- Volna valami, ami addig is hasznos lenne! – ment ki a srác az ebédlőből, hogy egy bevásárlószatyorral a kezében térjen vissza. – Ezeket meg kellene tekintenetek! – öntött az asztalra egy halom dvd-t. – Valójában Charles-nek hoztam őket, de szerintem mi is tanulhatunk belőle rengeteget.

- Felejts el ez ügybe! – vágta rá húga gondolkodás nélkül – ha Charles-nek hoztad, akkor majd ő meg is nézi! Engem – itt a másik lányra nézett, akinek hasonló érzelmek látszottak az arcán – minket hagyj ki ebből!

Paul érkezett vissza hamarabb. Nagy elánnal rátört a filmezőkre, majd meglátva, hogy mit néznek, ugyanazzal a lendülettel vissza is vonult. A következő pár szobában táncoló, öltöző, vagy épp vetkőző lányokra rontott rá, akik az elvárható szemérmes visítozás helyett csábosan rámosolyogtak, és be akarták invitálni, de a fiú kitartott, és addig keresgélt, míg rá nem akadt társnőire. Lelkes vigyor kíséretében, oda guggolt eléjük és várakozásteljesen pislogott föl rájuk. Tekintete a kiskutyust is kenterbe vágta.

- Sikerült? – kérdezett ki Wolfi a gép mögül, anélkül, hogy akár csak egy kicsit is fölpillantott volna.

- A telefon vezetékek átvágva, meg az emberünk is. A ház kamerázott, és minden fél méteren egy fekete öltönyös gorilla tanyázik.

- Kiváló! – mormolta Mozart a foga alatt, miközben ujjai olyan sebességgel futottak a számítógépe billentyűin, hogy szemmel nem mindig lehetett követni. Vagyis inkább szinte soha.

A szöszke addig nem mozdult, míg Amber meg nem simogatta a buksiját. Akkor aztán helyre billent az el se mozdult lelki egyensúlya. Boldog mosollyal kapta fel, és vonult el vele az egyik, számukra fenntartott szobába.

- Elmondták, hogy milyen munkát terveznek neked! Hogy érzed, milyen lesz? – kérdezte csendesen, meglepő aggodalommal, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem hallgatózik, és gondosan magukra csukta az ajtót.

- Egész úton idefele ezt gyakoroltam! – mosolygott rá a lány, bár kétségtelen meglepte a férfi aggodalma. Főleg, mert eddig ő volt, aki mindig támogatta, sőt hajtotta, hogy minél többet hozzon ki magából.

- Tudom, hogy ügyes leszel, ahogy azt is, hogy nagyon ijesztő lesz elsőre. Még úgy is, hogy amúgy nem sok nálad bátrabb lányt ismerek… - itt Amber a kezébe boxolt.

- Ismersz nálam bátrabb lányokat? – kérdezte tettetett felháborodással, hogy elrejtse az értetlenkedését, és talán kissé a zavarát is.

- Ez fogas kérdés – a szőke látványosan gondolkodott, na meg ki tudja mit számolgatott az ujjain össze, pimasz vigyorral lesve a lányt – tudom, hogy akkor is bepróbálkoztál egy ehhez hasonlóval, amikor még otthon a rendőrségnél nyomoztál utánuk. Mostanra már azt is látod, hogy ez az egész szervezet jóval nagyobb, mint amire ott számoltatok nyomozóként. Azok a seggfejek, a főnököd, meg a másik is, kishalaknak számítottak ebben a játszmában, pitiáner begyűjtőknek, semmi többnek. – eleddigre már visszakomolyodott, úgy mondta tovább – Szóval tudom, hogy ijesztő lesz, és azt is, hogy ettől függetlenül tökéletesen fogod teljesíteni. Viszont, ez nem rendőrségi akció. Mi nem rendőrök vagyunk. Ha bármi baj van, üss oda! Nincsenek következmények, üvöltöző főnök, az elsődleges, hogy mentsd magad!

Amber pár pillanatig némán nézett rá, a hallottakat emésztgette. Tudta eddig is, hogy ők nem a rendőrség, de most mégis különös volt, hogy ezt így tudatosította is benne a férfi. 

- Tudod mi történt velünk odaát, igaz? – kérdezte végül halkan. A másik bólintott – A többiek mennyit tudnak belőle?

- Nagyvonalakban ők is ismerik a történéseket, de én tudom a legpontosabban!

- Sokszor érzem úgy, hogy az én hibám volt. – nehezen törtek fel Amber~ből a szavak. – Ha én nem hajtom annyira az ügyet, Igor még mindig élhetne. Tudom, hogy nem én ütöttem le magunkat, és hogy nem én gyújtottam azt az istenverte tüzet, de attól még úgy érzem, hogy én hajszoltam magunkat abba az egész elcseszett helyzetbe! – itt elcsuklott a hangja. Méretes gombóc szorította a torkát, de nem akart sírni. Mégis, mikor a férfi óvatosa átölelte, megeredtek a könnyei.

- Nem hitegetlek Drága, jó ideig még vádolni fogod magad érte. Tudom, mert valamennyien így érzünk, ha olyasmin megyünk keresztül, amiken te is átestél. Valamennyien meghaltunk, ahogy te. Valamennyien veszteséggel érkeztünk. Ezért is ragaszkodtunk egymáshoz ilyen mértékben, hiába vagyunk ennyire különbözők! – gyengéden simogatta a lány hátát – De ne felejtsd el. A rendőrségnél egyedül a társad volt a te súlycsoportod a munkában. Itt viszont valamennyien tartjuk veled az iramot! Ezt tartsd észbe! – óvatosan megpöccintette a lány homlokát, majd szélesen elmosolyodott jelezve, hogy eddig tartott a komoly megtárgyalni való.

- Már alig várom, hogy lássalak a jelmezedben Édes! – jelentette ki sunyin rákacsintva a lányra. Még pont ki tudott ugrani az ajtón, mielőtt totál vörös buksival utána hajította Amber az első keze ügyébe keveredő díszpárnát. De a férfi furcsa, pimaszkodó aggódásától mégis úgy érezte, hogy megkönnyebbült egy kicsit. És hálás volt érte, mérhetetlenül. Kicsit összeszedte magát, ne látszódjon, hogy az egereket itatta, és visszament a többiekhez. Paul addigra már felszívódott, a jó ég tudja csak, hogy merre. A többiek a még távol lévő férfit várták.

Jócskán elmúlt már az éjfél, mire Dwayne is hazakeveredett. Csak Amber és Ned voltak ébren. Charles, miután a vacsorát feltálalta, vállalkozott még egy horrorfilm megtekintésére, ám a körömrágós, sikongatós jelenetek alatt, békésen elaludt. Kyla rendesen lefeküdt, Wolf meg a számítógépe mögött hortyogott. Paul pedig… hogy ő mit csinált, arra a társai nem igazán voltak kíváncsiak. A virrasztók egymást ébresztgették, hogy ne a kihalt, helyesebben szólva bealudt ház fogadja a későn jövőt. Bögre számra öntötték magukba és egymásba fölváltva a kávét, sakkozni próbáltak, meg viccet mesélni. Egyik sem volt hosszútávon hatásos. De a srác se volt jobb állapotban. Egy teleírt füzetet nyomott Ned kezébe, majd szinte szó szerint beleájult az ágyába. A lány is követte a példáját. Csak az óriás töltött magának még egy bögre feketét, és ült le egy asztal mellé, hogy áttanulmányozza a kapott anyagokat.

Jeffrey Martinez a szokások megszállottja volt. Minden egyes napja percre pontosan ugyanúgy telt.  Mindez, ezen a reggelen sem volt másképp. Pontban hétkor kikelt az ágyából és a fürdő felé vette az irányt. Tíz percig volt a langyos vízsugár alatt. Szerette a rendet. Így érezte magát igazán biztonságban. Sokan paranoiásnak tartották, bár ezt nem merték a szemébe mondani, de nem is kellett. Tudta ő anélkül is. Ahogy ránéztek, az a lesajnáló mosoly, amikor elvigyorodtak, vagy amikor összesúgtak a háta mögött. Tudta, hogy róla beszélnek, vagy hogy épp őt sajnálják meg vagy le. De azt is tudta, hogy amit ők paranoiának, vagy beteges rendszerességnek tituláltak, valójában csak önfegyelem volt. Miután végzett a tusolással megitta a kötelező reggeli gyümölcslevét, mert az egészségére mindig is vigyázott, majd menetrendszerűen le akarta hallgatni az üzenetrögzítőjét. Nem szerette a mobil telefont. Nem elég, hogy egészségtelen és rákkeltő hatású, de még idegesítő is ráadásképp. Szóval ragaszkodott a régi ám jól bevált vezetékes készülékhez. Éjszakára mindig kikapcsolta, hisz nem akarta, hogy a pihenését, holmi érzéketlen tuskó alakok megzavarják. Szóval be akarta kapcsolni a gépet, hogy visszahallgassa az éjjel történteket, mikor észrevette a bajt. A vonalas telefon valamiért nem működött. Kissé idegesen dobolt az ujjával, és elhatározta, hogy mielőbb vesz egy újat, mikor csöngettek a bejárati ajtón. Mike, az egyik biztonsági embere volt.

- Itt egy pasas, azt mondta, hogy a telefontársaságtól jött! – jelentette tisztelettudóan. – Mit kezdjek vele, Főnök?

- A telefontársaságtól? Engedd be! – kissé megkönnyebbülten sóhajtott. Örült, hogy ilyen gyorsan elhárítják a hibát.

- Jó napot! Darell Metzer vagyok. A telefont jöttem megszerelni.

Egy magas, piszkos szőke hajú alak lépett be. Zöld, kissé gyűrött kertésznadrágot viselt, és a kezében egy sötétzöld táskát cipelt. Barna szemeit tisztelettudóan a földre szögezte, miközben kibújt a kissé elnyúlt, farmer cipőiből. Rögtön megtetszett neki a fiú alázatos tisztelettudása és szűkszavúsága. A szerelő ugyanis addig várt szótlanul és mozdulatlanul az előszobába, míg be nem invitálták. Akkor aztán egyenesen az elromlott géphez ment, nem nézelődött, nem csodálkozott rá semmire. Pont, ahogy azt, egy munkástól az ember el is várja. A srác biztos kézzel, gyorsan és tisztán dolgozott. Nem próbált beszélgetni, sem érthetetlen vicceket mondogatni. Körülbelül negyed óráig szerelte meg a telefont, majd néhány szóba elmagyarázta, hogy a modemhez csatlakozó vezetékek is már elöregedtek, vagyis ki kell azokat is cserélni. Az engedélyével helyben meg is csinálta, majd ment is.  Mindez alig tartott fél óráig. Még a menetrendjét sem borította föl nagyon. Bár feszült volt a kis incidens miatt, de igyekezett behozni a lemaradást. Igaz, akkor még nem is gyanította, hogy ez balsorsának csak a kezdete. Ha tudta volna, hogy mi vár rá, lehet, hogy még ő is szakított volna a szokásaival, és inkább visszafeküdt volna. Megjegyezendő, hogy mindenképp jobban járt volna, de mivel mit sem sejtett a rá váró kálváriáról, így kissé zaklatottan, nehogy kiessen a tervezet időkeretből, elindult dolgozni. Persze csak akkor nyugodott meg teljesen, mikor már bent volt a munkahelyén. A munkahely egészen pontosan egy kaszinó egyik párnázott ajtaja mögött megbúvó irodát jelentett.  A helyiség tele volt pakolva képernyőkkel, amely a kaszinó kameráinak a képét közvetítette. Nem csak itt voltak ilyenek, de mikor kinevezték biztonsági főnöknek, ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy sajátja, mint ahogy a felvételek is két példányban készültek. Az irodájában tartózkodott egészen délig, amikor is egy kissé talán romantikus stílusú étteremben megebédelt, majd ment vissza. Nagyon komoly dolognak kellett történnie, hogy elhagyja a szobáját, ám ma mégis ez történt. Az egész zűrzavar azzal kezdődött, hogy egy pasas jelenetet rendezett a rulett asztalnál. Nagydarab, szakállas fickó volt. Egyszer csak elkezdett üvöltözni, de úgy, hogy a nyála is fröcsögött, majd mikor az emberei le akarták nyugtatni, és elvezetni, állatias dühében, kiütötte őket, majd az egész asztalt fölborította. Pedig ezek az asztalok a padlóhoz voltak rögzítve. De ez az alak föltépte a földről, a betonból, és fölborította! Ez a szörnyű és brutális erő, elsőnek megdermesztette, majd ledöbbentette. Ha nem a saját szemeivel látja…

Ezek után már ő is kiment, hogy kezdjen valamit a dühöngő őrülttel. Csak mikor már szemtől szembe álltak egymással, tudta jobban megnézni a fickót. A több mint két méter magas, igazi hegyomlásnyi alak sötétkék szemeiben vad szenvedély tombolt. Világosbarna, félhosszú haját, oldalra fésülve viselte, mert még látszottak ennek a nyomai, ám őrjöngése összekuszálta frizuráját. De mégsem ez volt a legszembeötlőbb rajta, hanem az orra. Furcsamód nagy volt a szaglószerve. Méreteihez képest finom, már szinte nemes ívelésű testrésze igazi büszkesége lehetett volna bármely ókori görög istennek.

„Mintha lenyugodott volna” – gondolta magában Martinez, miközben görcsösen szorította fegyvere markolatát. Az ujja a ravaszra feszült, készen rá, hogy a másik legkisebb mozdulatára azonnal tüzelhessen. De az óriás nem mozdult. Tisztuló fejjel és tekintettel meredt a pisztoly csövére, majd a fegyvert tartó kezére tévedt a pillantása, végül az arcán pihent meg. Mélyen a szemeibe nézett. A zavartságnak nyoma sem volt benne. Ahogy bámult a szemébe, az  pasas tekintete szép lassan a kékből, pirosba váltott, majd vissza újra kékre.  Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy elűzze az érzékcsalódást, ám mire kinyitotta, a férfi eltűnt. Egy aprócska füstgombolyag emlékeztetett csak a helyén arra, hogy egy másodperccel azelőtt még az óriás valóban ott volt. Nem csak ő állt ott döbbenten. Az egész kaszinó szájtátva bámulta az incidenst, majd őt. Gyűlölte, ha az emberek, főleg ha idegenek meresztgették rá a szemét. Most különösen zavarta, a történtek után. Minden egyes pillantás tűzként perzselte a bőrét, a zakó alatt. Rádión embereket hívott a helyszínre, majd tüzetesen átvizsgálta a terepet. Erre az időre a bámészkodókat is indokoltan eltávolíthatta a saját közeléből. Ám hiába volt az alapos vizsgálat, nem hozott eredményt. Semmi olyan nyomott nem találtak, ami bármi magyarázatot adott volna a történtekre. Jeffrey a természetfelettit alapból kizárta, így minden áron racionális magyarázatot kellett találnia. Az asztal lábai közvetlenül a padló fölött törtek el, de még ehhez is állatias erő kellett, hogy ezt kivitelezni tudja valaki.

- Akárki is volt, nem szívesen szkanderoznék vele! Ez alapján az első körben kitépné a kezem tövestől! – vigyorgott az egyik embere. Csak egy jeges pillantással jutalmazta a megszólalást, de a fickó nem vette a lapot. Rágott egyet a rágóján, majd folytatta – Még jó, hogy neked nem esett neked főnök! – Erre végképp nem vágyott.

Alapból feszült volt a történtek miatt, a pasas kérődzése is idegesítette, a szánalmára pedig, végképp nem volt szüksége. Magában elszámolt ötvenig, majd szó nélkül sarkon fordult és visszament az irodájába. Csak miután becsukta az ajtót maga mögött, engedte meg, hogy az arca egyáltalán megránduljon. De akkor sem rendezett nagy érzelmi kitörést. Pusztán annyi árulkodott a belsejében dúló feszültségről, hogy egy pillanatra eltorzultak az amúgy kellemes vonásai és ököllel egyszer belecsapott a falba. A kezéből kiserkenő forró vér, úgy tűnt megnyugtatta egy kicsit. Lenyalta a sós nedűt, majd ijesztően elmosolyodott. Egészen lecsillapodva ült vissza a helyére és a monitorait kezdte kifaggatni a történtekről. Lelassította a felvételt, majd fölgyorsította, vagy ezerszer megnézte őket oda vissza, de nem lett így sem okosabb. A felvétel mindenképpen ugyanazt mutatta, amint ott állt a férfi előtt, kibiztosított fegyverrel, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, és ez alatt a pasas szó szerint köddé vált. A ködszerű anyag, hogy egészen pontosak legyünk, egy pillanat erejéig elvakította a kamerákat, majd mire újra látni lehetett, a rejtélyes alaknak nyoma sem volt. Egy gyors ötlettől vezérelve, végig pörgette a többi monitort is, hátha egy másik szobában, vagy a kijáratnál meglátja emberét, ám az nem volt sehol. Ekkor azt ellenőrizte, hogy mikor érkezett, arról sem talált felvételt. Egyszer csak ott volt a rulett asztalnál.

- Úgyis elkaplak! – súgta maga elé – és ha megvagy… - a kezével egy olyan mozdulatot tett, mintha szétmorzsolna valamit, miközben a rémisztő vigyor megint ott trónolt az arcán.

Egészen ebédig azt próbálta meg kideríteni, hogy ki volt az önjelölt Houdini. Egy furcsa fény villogott a szemében miközben dolgozott. Mint aki valami nagyon kellemes jutalomért teszi, amit tesz. Nem jutott eredményre. Nem mintha ez elkedvtelenítette volna. Rákapott a témára, mint egy kiéheztetett fenevad a cubákhúsra. Mintha megelevenedett volna. Így, hogy egyedül vadászhatott az idegen után, szemmel láthatóan élvezte a dolgot. Úgy érezte, mintha egy hosszú és nyomasztó álomból ébredt volna. Az adrenalin megint ott zubogott az ereiben, miközben telefonra kapott. A vonal másik végén régi ismerőse lehetett, ugyanis köszönés és bemutatkozás nélkül csak az étterme nevét mondta be és egy időpontot, majd elégedetten dőlt hátra és rámeredt az ismeretlen fickó kimerevített képére.

Az ebédet valóban társaságban költötte el. A partnere egy felettébb csinos hölgy volt. Az étkezés csöndbe folyt le, és pusztán csak egy pendrive és egy akta cseréltek gazdát. Egyikük sem találta szükségesnek, hogy fölöslegesen csépeljék a szót. Csöndben elfogyasztották az ennivalót és mindketten mentek a saját dolgukra. Martinez látszólag nem is foglalkozott az üggyel többet. Visszament az irodájába, és újra belebújt a megszokott napi rutinba. Csak este elevenedett meg. Ahelyett, hogy haza ment volna, egy lepukkant lokál fele vette az útját. Viszonylag a külvárosban volt az úti célja. Lement a lebuj pincehelyiségébe. Már vagy tizenöten vártak rá. Valamennyien egy kommandós ruhának is simán beillő öltözékben díszelegtek. Nagydarab, sportos testalkatuknál csak az a jéghideg, érzelemmentes arcuk és szemük volt félelmetesebb. Neki sem kellett sok idő, hogy az öltönyös biztonsági őrből, egy koromfekete árnyékká változzon. Amint készen lett, kimentek az utcára és valamennyien belevesztek az éjszakába. Különváltak, hogy az egész város átfésülhessék. Nagy hiba volt.  Három óra múlva beszélték meg a találkozót, ugyanabban a pincekocsmában. Mire a kiszabott idő letelt, valóban sikerült is visszaérniük, de rémes állapotban voltak. A harcedzett, érzelemmentes „gyilkológépek” arcát a félelem torzította szinte felismerhetetlenné. Amikor meglátta őket nem akart hinni a szemének. A legkomolyabb kiképzésen túlesett halálbrigád rettegve hevert a padlón, mint egy összevert kisfiú. El sem tudta képzelni, hogy mi történt velük. Ők sem igazán voltak olyan állapotban, hogy mesedélutánt tartsanak. Az egyiküknek a nyaka nagyon csúnyán vérzett, mintha minimum egy farkas, ha nem egy medve tépte volna föl. Társa ezt a sebét próbálta épp ellátni. Neki meg a lábszára sebesült meg nagyon csúnyán. Konkrétan a sípcsontja villogott a félhomályban. Volt aki egy heveny skalpoláson esett át, míg volt olyan, akinek a hasa lett fölmetszve, épp annyira, ne legyen halálos a sérülés, de pokolian fájjon, és ne lehessen vele mozdulni. Hasfelmetsző Jack sem végezhetett volna szebb munkát. A legkülönbözőbb sebesüléseken szenvedtek, de abban ugyanolyanok voltak, hogy valamennyien rettegve bámultak a semmibe. Amikor belépett, egyszerre rezzentek össze az ajtónyikordulásra. Amikor meglátták, hogy ő az, visszasüllyedtek az apatikus letargiájukba.

- Mi történt? – nem jutott értelmesebb az eszébe. El se tudta képzelni, hogy olyan harcosok, akik a krav maga kiváló mesterei, mitől kerülhetnek ilyen állapotba.

- Nem ember volt… - nyögte be az egyikük néhány perces hallgatás után – ez az izé tuti nem ember volt! Bele lőttem, de semmi hatása nem volt. Az egyik percben még előttem volt, majd nem kellett egy egész másodperc neki, hogy mögém kerüljön. Pedig több mint ötven méterre volt tőlem! – az arcán és a nyakán félelmetes karmolás nyomok látszottak – többre nem emlékszem, csak, hogy fölébredtem.

- Én puszta kézzel támadtam rá… - nyögött föl a másik. Neki látszott a sípcsontja – tényleg nem ember! Ahelyett, hogy neki baja lett volna, az én lábam tört ripityára. Arra már nem volt időm, hogy még egyszer támadjak! Azt hiszem, leüthetett.

A következő, magánál lévő társára nézett. Neki már egy vastag kötés díszelgett a kobakján.

  - Veled mi történt?.

  - Nem emlékszem semmire! – nyögte nagyon halkan, miközben megpróbált fölülni. Az önkéntes nővérke, aki mellesleg maga is egy elég csúnya nyaki sebbel dicsekedhetett, rosszallóan csittegett ez irányú törekvéseit látva. Megrázni a fejét nem merte a sérüléseire tekintettel, érthető okokból.

  - Amnézia? – szegezte neki a kérdést Jeffrey. Helyette a „páciense” válaszolt.

  - Nem úgy értettem, főnök! Tisztán emlékszek minden pillanatra, amíg magamnál voltam! Erre az izére pusztán azért nem emlékszem, mert szimplán nem láttam. Hátulról támadhatott, vagy valami ilyesmi. De ha ez is történt, fene gyorsnak kellett lennie!

  - Most pofa be! – kotyogott közbe az ápoló – ha tovább jártatod a szád, az nem tesz jót neked, szóval jobban jársz, ha befogod!

  - Köszi nővérke! – nyögte a beteg, majd egy enyhe fintor kíséretében, amit egy mosolynak is akár be lehetett tudni, immár engedéllyel elhagyta a tudatát. 

  - Szóval „nem ember”? – motyogta magában, majd ingerülten mordult egyet – valahol kint hagyhattátok a józan eszeteket is! – ingerülten elhagyta a termet, bevágva maga mögött az ajtót. Dühös volt még akkor is, mikor haza ért. Monotonon, szinte már robotként lefutotta a kötelező köröket, majd lefeküdt. Amilyen kimerült volt, azon nyomban el is aludt.

  Halk neszezésre ébredt. Az ébresztőóra hajnali hármat mutatott. Első pillanatban nem tudta, hogy mi keltette fel, de a hang megismétlődött. Mintha egy halk szellő sóhajtott volna bent a szobában, bár nem volt légmozgás. Erre már teljesen felébredt. Érzékei kiélesedtek, feje olyan tiszta lett egy pillanat alatt, mintha egy vödör jeges vizet lódított volna önön nyakába. Óvatosan és hangtalanul kibujt az ágyából, hogy utánajárjon a fura zaj forrásának, bár minden érzékszerve és ösztöne erősen tiltakozott ez ellen. Nem gyújtott fényt, ugyanis kintről szűrődött be annyi, hogy egész jól látott mindent. Elindult, kifele, de abban a pillanatban meg is torpant. A semmiből egyszer csak a kaszinós óriás termett előtte. A szemei a félhomályban vörösen izzottak. Engedve az ösztöneinek, menekülésszerűen hátrébb lépet párat. A betolakodó elmosolyodott, kivillantva ezzel tekintélyes fogazatát. Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd hangtalanul a hívatlan vendégére vetette magát. Amint hozzá ért, elsötétült minden.

Érezte a zsibbadást a végtagjaiban. Hasogatott a feje, és nem érzett magában elég erőt rá, hogy megmozduljon. Kinyitotta a szemeit. Az ágyában feküdt, gondosan betakarózva. Nem igazán tudta, hogy mi folyik körülötte. Fejét fájlalva kikelt az ágyából, hogy egy pohár vizet vegyen magához. Eközben a fura álmáról elmélkedett. Az a pasas volt benne, akire vadászott. Szerette a üldözéssel járó izgalmakat, de még sosem álmodott egy prédájával sem. Ez volt az első eset.

„Talán azért, mert ő is harcosnak néz ki” – gondolta útba a konyha felé. – „Méltó ellenfélnek tűnik!” – pár pillanatig csak bámulta elakadt lélegzettel az álmaiból megelevenedő figurát, majd úgy döntött, hogy támad. Mikor a fickóhoz ért, elsötétült vele a világ… megint.

  Tompa aggyal ébredt. Nem is igazán érezte a testét. Fogalma sem volt róla, hogy mi a fene történik vele. A Nap első sugarai végig simogatták törődött testét. Óvatosan kibújt a takaró alól, majd első útja a fürdőbe vezetett. A szokásos tízperces fürdőjét végezte, mikor észrevette a furcsa sérüléseket a testén. Apró égésnyomoknak tűntek. Lenyűgöző tempóban kapta magára a fürdőköpenyét, és rohant a gépéhez. Végig pörgette az összes kamera fölvételét, lakásból és azon kívül egyaránt. Gyanúja beigazolódott. Valaki járt nála, méghozzá úgy, hogy a riasztó nem szólalt meg. Az egyedüli zavaró tényező pusztán az volt, hogy az a bizonyos „valaki” egy elmosódott, gomolygó, ködszerű masszának látszott. Újra és újra átgondolta az éjjel történteket. Leforgatta a lelki szemei előtt, mintha egy film lett volna. Elevenen látott minden egyes képkockát és a képek haladtával a benne forrongó düh is egyre nőtt.  „Nem ember” jutott az eszébe a kollégája szavai.

- Ügyes! – morogta véres szájjal.

Észre sem vette, hogy mérgében kiharapta a szája szélét. Öntudatlanul lenyalta a vérét. Ettől kissé megnyugodott és megpróbált visszazökkeni a szokásos kerékvágásba. Nem akarta fölborítani a napi rutinját. Hipersebességgel készült el a reggeli teendőivel, így időben ért be munkahelyére. Bevette magát az irodájába és munkához látott. Előkereste az első felvételt a fickóról, majd szépen, módszeresen elkezdett utánajárni. Több adatbázishoz is hozzáférése is volt, hogy mennyire legálisan, az már egy másik kérdés. Először a rendőrségi adatbázison ment végig, de meg kellett állapítania kissé csalódottan, hogy se nem a bűnözők, se nem a rend díszes őrei közt nincs a játszótársa. Ezután a katonaságot, majd a titkosszolgálatot kérdezte le a fickóról. Egyikük sem tudott semmit. Pedig még a fényképét is átküldte nekik. Az egyetlent, amin nem ködszerű masszaként sikerült lencsevégre kapnia az emberét. Ki tudja miért, a kapott eredmény lázba hozta.

- Úgyis elkaplak! – közölte a képernyőjével. Reggeli idegességének már nyoma sem volt. Újra eluralkodott rajta a vadászat édes izgalma.

- Azt őszintén remélem! – szólalt meg ekkor egy hang a háta mögül.

Úgy ugrott föl, mint akit skorpió csípett. Nem az lepte meg elsősorban, hogy rajta kívül más is volt a szobában. Attól ijedt csak meg, hogy ő nem érzékelte a másik jelenlétét. Pedig ez a sokadik érzéke már rengetegszer az életét mentette meg. Most azonban mintha csütörtököt mondott volna. Pár másodpercig csak meredt azokba a hihetetlenül kék szemekbe, majd fegyvert rántott, de mikor tüzelni akart, a stuki csütörtököt mondott. Lövés helyett csak kattant egyet. Ebben a percben, a férfi termetét meghazudtoló kecsességgel, könnyedséggel és gyorsasággal előtte termett. Több mint egy fejjel magasodott fölé, miközben gonoszul vigyorgott. Pont, mint az éjjeli látogatásánál. Közelről megnézhette természetellenesen hegyes fogait. Akaratlanul is úgy érezte, hogy vadászból prédává avanzsálták.

- Ki a fene vagy? – nyögte, miközben megbűvölten meredt a másik szemeibe.

- Kissé későn jut eszedbe megkérdezni, nem gondolod? – kuncogott magában az óriás. Úgy tűnt, felettébb mulattatja a helyzet. – A Nemezised vagyok! – váltott hirtelen komolyabb hangnembe.

- Nemezis? – motyogta amaz, miközben észrevétlenül egy levélvágó kést[14] markolt föl az asztaláról. Úgy tett, mint aki emésztgeti a hallottakat, majd hirtelen lesújtott áldozatára. A nyaki artéria volt a kiszemelt célpontja.

- Ez nem volt szép! – ellenfele elkapta a karját, és egy könnyed csuklómozdulattal megszabadította fegyverétől. – Nem beszélve arról, hogy nem csak ocsmány volt, de teljesen felesleges is! – Érintése nyomán lezsibbadtak a végtagjai, majd szépen elsötétült a világ előtte.

Arra riadt, hogy csöng a telefonja. A székében ült, szépen precízen, bár nem emlékezett rá, hogy mikor telepedett oda. Nem is volt rá ideje, hogy ilyesmiken törje a fejét. A főnöke hívatta magához. Noha a készülék jócskán torzított a góré hangján, így is hallatszott, hogy dühöng. Sóhajtva tett eleget, hisz nem kellett hozzá nagy fantázia hogy tudja, miről lesz szó. Felettese valóban magán kívül volt, ezt nyomban érzékelte, amint belépett az irodájába. A nagyfőnök háttal állt felé és az ablakon nézett kifelé. Nem mutatta jelét, hogy észrevette volna beosztottja érkezését. Jeffrey hallgatagon és mozdulatlanul állt az ajtóban. Várt, míg hellyel kínálták.

- Ugye a barátom vagy Martinez? – kezdett bele a mondandójába a tulaj anélkül, hogy megfordult volna.

- Természetesen uram! – mindkettejüknek kimért, hideg, érzelemmentes hangja volt. Bármi másra jobban hasonlított a társalgásuk, mint egy baráti csevelyre.

- Az az alak megsértette nem csak a többi vendéget, de engem is! A kaszinóm békéjét merte zavarni, és még nincs itt! Még nem hoztad őt ide nekem! Pedig én bíztam benned Martinez! Azt hittem komolyan a szíveden viseled ennek a helynek a sorsát!

- Azóta azon dolgozok folyamatosan, hogy megtaláljam és megbüntethesse! – közölte, bár a magánvadászatáról, meg az ájuldozásairól bölcsen hallgatott.

- Ezt el is vártam tőled! – bólintott a nagyfőnök kissé talán nyugodtabban. – Ha megtaláltad, az első dolgod legyen, hogy hozzám hozod! Értve vagyok? Én akarok „elbeszélgetni” vele először!

 Jeffrey –ben hatalmas érzelmek viharoztak, de egy arcizma sem rándult. Mikor a másik már vagy tíz perce nem vett tudomást, erős gyanúja szerint nem csak az ottlétéről, de a létezéséről sem, otthagyta a nyomasztó helyiséget a még nyomasztóbb emberrel együtt. A saját irodájába érve leült gondolkodni. Elég sok minden történt vele, amit meg kellett oldania. Noha a titokzatos idegen ügye is izgatta, ám most egy új, legalább olyan veszély ütötte föl a fejét főnöke személyében. Amikor legutoljára valakit az érzéseiről faggatott, az a valaki napokon belül eltűnt. Igaz, azóta megkerült, az aprócska probléma ezzel az volt csupán, hogy legalább hat darabba. És ő nem akarta így végezni. Amúgy sem tartotta magát olyan embernek, akit csak úgy, következmények nélkül meg lehetett fenyegetni. Sóhajtva előkotort egy lapot és néhánypercnyi töprengés után írni kezdett:

„ Különös ismertetőjelek: Szőke hajú, kék szemű, bár néha vörös. Az orra feltűnően nagy. Óriási termetű és sportos alkatú. Ereje átlagon felüli (kitépett egy asztalt a betonból!). Mikor az éjjel utána indultunk, valaki, - itt egy kissé elmerengett, majd folytatta – vagy valami a katonákra támadt. – Hirtelen megjelent előtte társa kíntól eltorzult arca. – Nem ember szerintük. Még ugyanazon éjjel folyamán engem is meglátogatott. A riasztó néma maradt és a felvételen is csak egy ködszerűen gomolygó paca látszódik. Onnantól, hogy rátámadtam semmire nem emlékeszem. Ez  a jelenet kétszer  megismétlődött. Ezt követően az irodámba tört be észrevétlenül. A biztonsági és riasztórendszer mit sem ért. Itt beszélgetést kezdeményezett, majd mikor megint rátámadtam,  a felvételek szerint elájultam abban a pillanatban, hogy hozzáértem. Ugyanezt mutatták az éjjelről készült felvételek is. A szemei vörösek voltak. Nemezisnek hívta magát. Az én nemezisemnek.” Míg írta ezt a kis irományt, egyre izgatottabb lett. Amint befejezte, telefonra kapott és lelkesen magyarázni kezdett. Egy találkát szervezett le megint, ám most nem a jól megszokott éttermébe. Egy külvárosi sztriptízbárba vette az útirányt.  Csapat már várt rá. Legalábbis az a része, akik föl tudtak kelni. Kendőkkel, ruhákkal próbálták palástolni sebesült mivoltukat egész sok sikerrel.. Egy szolid motorbandának néztek ki, tökéletesen beleolvadva a környezetbe. Mire Jeffrey odaért, ő sem volt különb. Az öltöny, meg az ing, a lakkcipőről nem is beszélve, precízen összehajtogatva, egy bőr hátitáska alján pihent.  Egy boxot foglaltak el, és kiki leadta a rendelést, amit az „enyhén” alulöltözött pincérnő lelkes mosollyal leírt, majd ellibbent onnan. Fönt a színpadon táncoslányok szórakoztatták a közönséget, egy rúd társaságában.

- Tetszik a hely főnök! – vihogott föl az egyik srác. Piros kendő virított a fején, eltakarva ezzel a skalpolása nyomait.

- Nem ugyanazon okokból, de szerintem is jó a hely! – vigyorodott el a nő is. Ő volt az egyetlen lány a társaságban.

- Nem az élvezet miatt hívtalak ide benneteket! – közölte Martinez. Körbeadta az irományát és megvárta, míg mindenki végigolvasta, és csak akkor folytatta, amikor a legutolsó is végzett vele. – Tudnom kell, hogy hogyan nézett ki tegnap éjjel az az alak, aki rátok támadt. Egyenként szeretném, ha leírnátok nekem. Ugyanis valószínűnek tartom, hogy cinkostársai is vannak a fickónak.

Totál, mint egy vámpír – nyögte föl az egyikük. A mellette ülő sípcsonton rúgta, mint egy figyelmeztetésképp, mire a kárvallottnak könnyesek lettek a szemei, miközben a szalvétát tömte a szájába, hogy ne üvöltsön hangosan. A lábszárán ugyanis nem volt semmi bőr vagy hús egy elég jelentős szakaszon. És naná, hogy azt a lábát sikerült megrúgatnia.

- Barom! – közölte Jeffrey velük. Nem lehetett tudni, hogy melyiküknek szánta.[15]

A személyleírás nagyjából megegyezett nem csak egymással, de sajna az övével is. Csalódottan és keserű szájízzel ette meg az ebédjét. Olyan biztos volt a dolgába, mint még soha. Viszont hiába törte a fejét, más normális magyarázat nem volt a történtekre. Teljesen letörve engedte útjukra az embereit, maga meg visszament az irodájába. Mire visszaért, újra azaz öltönyös, jólszituált alkalmazott volt, mint mikor elindult. Még a hátizsák is eltűnt valahová. Fáradtan és kedvetlenül vonult vissza az irodájába. A papírlap bölcsen már nem volt nála. Ez a lépése valóban előrelátásról tanúskodott. Ugyanis amikor visszaért, a saját beosztottai akarták megmotozni. Az amúgy sem túl rózsás kedvére, ez csak dobott egy lapáttal. Az egyik srácnak a karját törte el, a másiknak majdnem a nyakát. A többiek már óvatosabbak voltak. Megpróbáltak fegyvert fogni rá, de annak is csuklótörés lett a vége, az ő részükről. A megmaradt, felettébb csekély létszámú, egészséges egyedei a biztonsági szolgálatnak, jobbnak látták, ha visszavonulnak. Így Martineznek szabad volt az útja a főnöke irodája felé. A felettese is rászegzett pisztollyal fogadta. Egy hatalmas sóhajjal nyugtázta a látottakat.

  - Ugye nem akarja, hogy eltörjem a maga kezét is? – kérdezte már szinte unottan. Nem lepte meg ez a fogadtatás, bár egy kicsit későbbre várta. A főnök rezzenéstelen arccal és kézzel meredt a szemébe pár percig, majd végre leengedte a stukit.

  - Azt mondtad, hogy a barátom vagy! – kezdte szemrehányóan, de a másik egyetlen gúnyos mosolya belefojtotta a szót.

  - Nem viselem jól, ha ronda férgek taperálnak! – mondta, szinte suttogva. A szemeit félig lehunyta és a vigyort le se lehetett törölni a képéről. Nézte a szempillái alól főnöke feszült arcát és élvezte a helyzetet. A tanácstalanságot és a dühöt, mely felé áradt. Az ereiben tomboló adrenalinról nem is beszélve. Szerette az életveszélyt. Annakidején azért is választotta ezt a szakmát. Most is minden molekulájában érezte a halál közelségét. Pár másodpercig még figyelte a másikat, majd fölugrott, villámsebesen mögé került és elkapva a fegyvert tartó kezét a másiknak, főbe lőtte. A forró vér és az agyvelő finom permetet hintett az arcára. Nem sietett letörölni. Néhány röpke pillanatig gyönyörködött néhai felettese hullájában, majd rendbe szedte magát, a szobát, letörölte a saját arcáról a vérrel együtt azt az eufórikus arckifejezést is, ami egész addig ott ült rajta, végül rendőrt hívott. Mire a zsaruk odaértek, már maga volt a kétségbeesés. Mivel ismerte a szolgálatot teljesítő nyomozót, így nem volt nehéz elérnie, hogy öngyilkosságnak tudják be a dolgot. Mire a rendőrök végeztek, már jócskán este volt.

Elégedetten ment haza. A megszokott útvonalon, a megszokott tempóban hajtott. Talán nem is vette volna észre, ha nincs az a csigalassúságú kocsi a lámpánál. Amiatt a marha miatt pont elkapott egy pirosat. Percekig unottan várta, hogy zöldre váltson, mikor meglátta. Elsőre nem akart hinni a szemének. Nem akarta elhinni, amit látott. Egy halottfehér lány sétál el előtte, mindez nem lepte volna meg annyira, ha a lány a földön sétált volna. De nem ott tette. Legalább másfél méterrel a föld fölött ment. A fehér hálóing-szerű ruhája már foszladozott róla. Igaz nem ez volt az egyetlen bomlásnak indult dolog rajta. Itt-ott már a hús is lebomlott róla. A fején egy hatalmas, véres seb tátongott. Mintha fejbe lőtte volna magát. Talán még ezzel is meglehetett volna birkózni, ha nem látta volna meg a szemét. A lánynak nem volt szivárványhártyája, sem szembogara. Szép lassan, talán kissé mereven felé fordította a fejét, és amint meglátta, elmosolyodott. Nem volt túl üdítő látvány, de az sem, hogy azzal a természetellenes mozgásával odaindult hozzá. Jeffrey rátaposott a gázra, a pirossal mit sem törődve, de a kocsi kissé felpörgött, majd lefulladt, ahelyett, hogy elindult volna. A kislány pedig, termetéből ítélve maximum 12-13 éves lehetett, egyre csak jött, míg el nem érte az autót.  A gép nem indult újra, hiába próbálgatta. A lány elérte az ablakát és rátenyerelt. A kezeiből rothadó lé csorgott ki, végig folyva az üvegen. Kezdte magát rosszul érezni. A gyerek arca borzalmasan festett. Föl volt puffadva, mint egy több napos, vagy inkább hetes hullának. Néhol a bőre már nem bírta a nyomást, és kifakadhatott. Nem egy ilyet látott már, de azok mind mozdulatlanul feküdtek, ahogy azt el is várhatta tőlük az ember. Halk motorzúgás férkőzött az agyába. Elsőre nem fogta föl, hogy mit hall, majd mikor megindult lefele az ablak, rémülten azonosította be az elektromos ablakfölhúzó hangját. Kétségbeesetten nyomogatta a fölfele tekerő gombot, nem engedelmeskedett a gép. Amint megjelent egy aprócska rés a kaszni és az üveg között, förtelmes bűz tódult be rajta. A halál szaga keveredett a hullák rothadó bűzével. Elkezdett a gyomra csárdást járni, mikor megérezte. Kiverte a hideg veríték és komolyan az ájulás kerülgette.

  - Bemutatom a húgomat - szólalt meg mellette egy kellemes bariton. Az óriás ült az anyósülésen, szinte már kedvesen mosolyogva. – Tetszel neki. Nem egy barátkozó típus, de szemmel láthatóan kedvel téged!

Szívesen cserélt volna bárkivel. Vacogó fogakkal nézte, ahogy a lány behajol az ablakon és a jéghideg kezeit a nyakára teszi, majd elkezdi szorítani. Az ösztönei, ezek közül is leginkább a létfenntartó, erősen kapálózott, hogy mozduljon már meg végre, hogy hajítsa ki ezt a kis micsodát a kocsiból, rugdalja ki a másikat is, majd hajtson el innen amilyen gyorsan csak tud, de nem engedelmeskedett a teste a parancsnak. Mintha tonnás súlyok lettek volna rá aggatva. Levegőt is alig bírt venni. A nyakán a szorítás nem enyhült. Előbb szédelegni kezdett, majd elveszítette az eszméletét.

  A Nap beragyogta a szobáját. Az ágyába feküdt, pont úgy, ahogy szokott. Csak az idő volt sokkal több. Délután egy órát mutatott az óra az éjjeliszekrényén. Ijedten ugrott ki fekhelyéből. Nem hitte volna, hogy vele ilyesmi is előfordulhat. Elaludt. Még mindig kissé kómásan kiment, hogy a tízperces fürdőjét megejtse. A tükörbe pillantott és elszörnyedve látta meg a nyakát. Két, tisztán kivehető kéz lenyomata rajzolódott ki kékes-szürkén a bőrén. Kissé megint leizzadt, miközben rogyadozó térdekkel hívta föl a csapatát. Sürgősen találkozni akart velük. Tisztes szándéka az volt, hogy eltakarodik az egész banda innen. Nem érdekelte, hogy hová, csak minél távolabb. Útleveleket vett magához, repülő jegyeket rendelt mindenkinek. Az első úti céljuk Fehéroroszország volt. Mikor egybe gyűlt a díszes társaság, kiosztotta a papírokat, meg a jegyeket. Mindenki más gépre kapott helyet az óvatosság kedvéért. Rögvest másnapra tűzték ki az indulás napját. Lehetőleg reggelre. Nem akart Vegas-ban tartózkodni egy perccel sem többet a nagyon szükségesnél. Nem semmi meló megszervezni tizenhat utat egyetlen délután alatt, de nem lehetetlen. Ezt Jeffrey a gyakorlatban is bebizonyította. Mire beesteledett minden menetkészen állt, sőt még a bőröndjét is sikerült megpakolnia. Elégedetten készülődött a lefekvéshez. A nyakán a kék folt egyre sötétebb színt öltött. Nézte a tükörben és egyre dühösebben vigyorgott.

  - Erre mit fogsz lépni, te mocsok? – beleöklözött a tükörbe, mire azt ripityára tört. Apró üvegcserepek repkedtek minden fele, néhányuk a kezébe ágyazódott, de a zöme hangos csörömpöléssel lehullott a mosdóba. Hirtelen egy hidegáramlat érte el a bőrét. Fázósan összehúzta a fürdőköpenyét.

  - Megsértetted magad! – súgta egy női hang a fülébe. Ijedten megfordult, mire egy halott szürke arccal találta szembe magát. A lány mosolyra húzta lilás ajkait, miközben megbűvölve meredt a kézfejéből kiserkenő vércseppre. Vörös szemeit ebben a pillanatban az övébe fúrta. Ijesztő volt a tekintete. Két, jéghideg kar karolt belé, és két jéghideg test simult az övéhez. Oldalra nézett, és mind a két oldalán egy-egy szőke lány mosolygott rá. Ikrek lehettek, ugyanis ugyanúgy néztek, de nem csak a kinézetük volt közös. Mindkettejük torka jó mélyen be volt metszve. A hús alig látszott ki a rászáradt vér alól. Bőr nem is nagyon volt a nyakukon.

  - Induljunk, már várnak ránk! – súgta mögüle, egy szó szerint kísérteties hang.

Tétován hagyta magát vezetni. Úgy érezte, hogy a szíve nem a torkába, hanem egyenesen a fejébe dörömböl. Képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni. Amint a hálószobájába értek, megdöbbenve látta, hogy négy lány heverészik az ágyán, az óriás mosolyogva a karosszékében ül, az ő ölében is két lány foglalt helyet. A húga a szőke szörnyeteg lábainál ült. Amint belépett, a lány elmosolyodott. A szoba atmoszférája egyszerűen gyomorforgató volt. Néhány gyertya volt meggyújtva csak világításképp, kísérteties félhomályba burkolva az egész helyiséget.

- Gyere, telepedj le! – intett az óriás, egy mellette lévő székre. – Mondanám, hogy érezd magad otthon, de otthon vagy, szóval fölösleges lenne.

A lányok gyengéden a székhez terelték, majd belenyomták. Nem igazán tudott megszólalni. Kiszáradt szájjal, izzadva és remegve várta, hogy mi lesz.

  - Remélem nem baj, hogy a barátnőim is jöttek! – a nagydarab szörnyeteg elvigyorodott, miközben a lányok fölkuncogtak[16]  -  De arra gondoltam, hogy kellemesebben telik az idő hölgyek társaságában! Főleg ha ilyen gyönyörűségekről van szó!

  - Valakik szerettek volna találkozni veled! – szólalt meg az asztala felöl egy erős basszus. Észre sem vette addig, hogy egy másik férfi is van kettejükön kívül a helyiségben. A fickó is elég nagytermetű volt, de beleolvadt a sötét sarokba. Meresztgetnie kellett a szemeit, hogy csak a sziluettjét is kivegye. A szó szerint sötét alak ebben a pillanatban fölpillanthatott, ugyanis a gyertyák imbolygó fénye vörösen verődött vissza a szemeiről. Jó pár percig lekötötte volna még az ipse szeme, ám elterelte a figyelmét egy általa annyira jól ismert hang.

  - Jeff, kicsikém, csakhogy újra látlak! – eszét vesztve ugrott föl a székéről, és nem törődve, hogy hány halott figurán gázol keresztül, vagy lök el, kétségbeesve bemenekült az ágy mögé, a sarokba. Nem akart kinézni, nem akarta látni a hang tulajdonosát, ám egy legyőzhetetlen erő mégis erre kényszerítette. Halkan nyöszörögve kikukkantott az ágy sarka fölött. Egy harmincas évei vége fele járó nő alakja imbolygott bizonytalanul. Olyan volt, mintha a földön állt volna és mégsem. Haja a tíz évvel korábbi divat szerint fölkontyolva, halovány arcán enyhe mosoly játszott. Ebben a percben két másik árnyalak is csatlakozott a menethez. Egy pocakos, öltönyös férfi, vonásai, már amennyire ki lehetett venni, hasonlítottak az ő vonásaira, és egy tíz év körüli kislány.

  - Anya? Apa? – a fogai hangosan összekoccantak, miközben a jelenést nézte. Nem akart hinni a saját szemének – ez lehetetlen. Joyce!

  - Jeff! – szólalt meg újra a nő. Szemmel láthatóan örült, hogy a fia fölismerte. Óvatosan, kissé bizonytalanul elindultak felé. Egészen a falig hátrált.

  - Ez nem lehet! – motyogta – Meghaltak! Nem élnek! Biztosan halottak, hisz saját kezemmel végeztem velük, nem lehetnek itt! – hisztérikusan fölzokogott, majd elkezdett hangosan hahotázni.

  - Nem láttad ma a Holdat? – érdeklődte le a szőke – Szép gömböcformát öltött a drága. És mi van teliholdkor? – tette fel a következő költőinek szánt kérdést. A másik alak meg is válaszolta.

  - Azok a holtak, akik nem nyugodhatnak békében, ilyenkor visszajöhetnek. Hát barátom, azt hiszem, ideje, hogy a családoddal maradj egy kicsit.

  - Ne hagyj itt! – üvöltött föl Martinez. Kirontott a sarokból. Keresztülrohant a szellemalakokon, akik pár másodpercre szétfoszlottak, majd újra fölöltötték valós formájukat. Libabőrös lett amint hozzájuk ért. Odarohant a nagydarab fickóhoz és elkapta az inge ujját. – Nem hagyhatsz velük! – akart inteni néhai családja felé, de kénytelen volt érzékelni, hogy nem engedelmeskednek a végtagjai. Végig zuhant a padlón, zsibbadó kezei és lábai tehetetlenségre kárhoztatták. Még látta, amint a köd betölti a termet, és szép lassan elfogynak a többiek. Csak ő maradt, meg a családjának a minden bizonnyal bosszúszomjas kísértetei. Tehetetlenségében és félelmében elájult. Arra ébredt, hogy egy alak pofozgatja. A karosszékében ült. Az éjjeli rémképnek nyoma sem látszott a száján, kivéve azt, hogy egy vörös szemű, hófehér arcú, fekete hajú alak verte épp vissza belé az életet. Nem sokára itt vannak a zsaruk! – közölte vele kellemes basszushangon. Az éjjeli sötét sziluettre ismert a hangban.

  - A kísértetek? – nyögte kiszáradt szájjal.

  - Hajnalodik! – nyugtatta meg amaz – már el kellett menniük!

A Nap első sugarai beleselkedtek az ablakon. A fekete hajú fickó dühösen szisszent egyet. Amint a fénynyaláb rávetült, elkezdett lángolni. Eddigre már az ablakban állt. Hirtelen robbant egyet, majd csak a füst és az üvegcserepek maradtak utána. Pár perccel később betódultak az állig, és azon túl fegyverbe öltözött rendőrök. Meglepő látvány fogadta őket. Jeffrey Martinez, akinek a házától a riasztást kapták, az ágya sarkában kuporgott, és a takarója szélét gyűrögetve, üveges szemekkel motyogott valamit maga elé. A lakásban enyhe füstszag terjengett. Míg az egyik zsaru a férfibe próbált egy kis öntudatot verni, a többiek a lakást kutatták át nagyon tüzetesen.

  - Kamerák uram! – hallatszott az egyik egyenruhás hangja az íróasztal felől.

- Akkor? Mire vár még? - A vezetőjük idegesen, maga is az asztalhoz sietett, hogy lássa a felvételeket. – Ez meg mi a fene? – hökkent meg egy kissé, mikor a számítógép klaviatúráján keresztben egy gyönyörű, fehér krizantémba botlott. Valami szöget üthetett az őrmester[17] fejébe, ugyanis nem kellett fél óra hozzá, és helyszínelők lepték el a terepet. Mindenről ujjlenyomatot vettek, meg mintákat, de mint később kiderült, semmi használhatót nem sikerült begyűjteniük. Ellenben a technikusok még ott a helyszínen elképesztő sikereket zsebelhettek be. Amint beüzemelték a számítógépet, az automatikusan indította a lejátszást. Az egyedüli meglepetés pusztán annyi volt, hogy nem a biztonsági felvételek képezték az ingyen mozi alapját. Az első képkockák azt voltak hívatottak megörökíteni, ahogy az ágy sarkában kuporgó áldozat épp hidegvérrel főbe lövi a főnökét. Ezt egy még brutálisabb kivégzés követte, ahol nyolc kislányt lőtt le, szépen sorba, rezzenéstelen arccal. Ezt néhány, az öltözékükből ítélve prostituált megölése követte. Ebben a részben, már statiszták is megjelentek, elég tevékenyen. Ahogy a felvétel futott, folyamatos, egyre brutálisabb, megoldatlan gyilkosságok kerültek napvilágra. Nem volt mindenhol videó, néhol csak bizonyítékok villantak föl egymás után. Alig harminc perc leforgása alatt több mint ötven homályos és tisztázatlan bűneset lett vagy bizonyítékkal, vagy egyszerű felvétellel megoldva. Az áldozat státuszból Jeffrey Martinez egyszeribe gyanúsítottá lépett elő. Bár nem úgy tűnt, mint aki ezt egyáltalán fölfogta volna. Egy kis további kutakodásnak hála,[18] különböző dokumentációk kerültek elő. Titkos írással voltak írva, de furcsa mód, a megoldó kulcs is hozzá volt csatolva, egy furcsa, egymásba kapcsolódó gyűrűt mintázó medalionnal egyetembe. Az iratok részletesen dokumentálták több kontinensen elkövetett emberrablásokat, megdöbbentő számban, illetve az is le volt írva, hogy az elrabolt személyek hova kerültek. Legtöbbjük prostituált lett, de voltak olyanok is, akik egy egyiptomi céghez voltak bejegyezve. Egy elismert gyógyszergyártó cég egyik laboratóriumába egész pontosan. Náluk nem volt feltűntetve, hogy mit csináltattak velük, csak némelyikük neve mellett egy-egy kis kereszt virított… A nyomozók, rendőrök, meg úgy alapból az összes ember, aki végig olvasta a papírokat, döbbenten meredtek, a még mindig maga elé bámuló Jeffrey~re.

Az őrmester eközben telefonált párat, kiabált egy kicsit a készülékbe, és munkája gyümölcseként fél órán belül a „többi tag” is a rendőrség jótékony felügyelete alá került, a repülőgép kényelmes ülései helyett

Már vagy ötvenedszerre nézte meg az időt. Felváltva hol az óráját, hol pedig az ajtót nézte. A kocsmát halk jazz lengte körbe. Demi idegesen dobolt az ujjaival a bárpulton, miközben egy fél pillantást vetett a pult mögött lévő tükörbe. Kicsit igazított a haján, de ez sem sietette az idő múlását. Sóhajtva úgy döntött, hogy inkább addig körül néz. Látszott az ivón, hogy látott már jobb napokat is. A lánynak az első benyomása az volt róla, hogy régebben talán kupit is üzemeltethetett. Mintegy ezt alátámasztandón, lépcső vezetett föl a padlástérre, ahol, a feljárat aljától legalább is úgy tűnt, szobák sorakoztak szépen egymás mellett. A lépcső alatt, egészen a falhoz tolva egy óvszer automata árválkodott egy zenegép társaságában. „Ha a gép nem működik, szóljon a csaposnak. Ha működik, beszéljen a pincérlánnyal!”- olvasta a használati utasítást az előbbi oldalán, lévő kifakult feliratot.  Látszott, hogy már egy jó ideje egyik sem használható.  Úgy belemerült a környezete földerítésébe, hogy észre sem vette, hogy időközben még egy vendég jött be a kocsmába. Az új jövevény leült a bárpulthoz, egy pillanatig mosolyogva figyelte, majd a csaposhoz fordult

- Egy sört kérek! – vetette oda hanyagul. Debi erre eszmélt, megperdült, majd szinte ugyanazzal a lendülettel vetette is magát Ruby nyakába.

- Alkoholmentes megfelel? – kérdezte a csapos. Nem úgy tűnt, hogy zavarta volna, se a lányok viselkedése, sem pedig az, hogy épp egy érzelmes pillanat közepébe rondított bele.

- Játékpénz jó lesz? – kérdezett vissza Ruby, barátnéja válla fölött vigyorogva. Erre már a kocsmáros is megenyhült.

- Jó újra látni! – mondta, miközben egy friss, habzó korsót lökött oda fél pulton keresztül.

- Én is örülök, Angelo – hámozta le magáról a szöszit, majd egy mozdulattal fölhajtotta a korsót.

- Huhh, azt hiszem, összekaphatom magam, ha veled akarok inni! – hallatszott az ajtóból.

- Üdv, Mr. Farenheit! – Ruby kissé gonoszkásan fordult hátra. A jövevényt különösebben nem zavarta a frissiben kapott beceneve. Vigyorogva kapta föl először Demi-t, majd kis gondolkozás után Ruby-t is megölelte.

Szép lassan szállingóztak a többiek is. Namir, nyakában Kyla-val érkezett. Alig fértek be az ajtón, de semmi pénzért le nem tette volna a lányt.

- Hát őt meg mi lelte? – kérdezte a riporternő kissé meglepve. Eddig akárhányszor csak találkozott a férfivel, mindig egy jéghideg, érzéketlen alaknak látta.

- Jó néhány napig nem hallott róla semmit. – mosolygott Aiden, félméteres ugrásra késztetve ezzel a többieket. – Most próbálja bepótolni, azt az időszakot. Hát nem édes? – lelkesedett.

Amber Dwayne-nel és Ned-del érkezett, Wolfgang és Charles pedig Waldo-val és June-nal együtt futott be. Mikor mindenki ott volt, Angelo tapintatosan bezárta a kis kocsmát, és a nagyon kedves vendégeit az emeletre invitálta.

- Szobára! – rikkantott Paul, miközben jó példát mutatva maga indult elől.

A fönti rész valamikor valóban bordélyházként üzemelhetett, ám mára már békés lakószobákat rendeztek be az egykor kétes hírű tanya helyén. Volt ott nappali, ebédlő, de még konyha is. A kocsmáros a nappaliként funkcionáló szobába vezette őket. A szoba közepén lévő rúdtól eltekintve, semmi nem emlékeztetett annak egykori rendeltetésére. Charles félrevonult June-nal játszani, hogy a többiek zavartalanul társaloghassanak. Angelo ital hozott a srácoknak, majd egy póker szettet vett elő.  A játékosok körbe is ülték az asztal. A házigazdán és a riporternőn kívül még Waldo, Kyla, a bátyja, Namir, Dwayne és Ruby játszottak.  Próbálta Angelo Pault a saját helyére beszervezni, de a szőke mosolyogva elutasította a lehetőséget.

  - Már fél Vegas-t kifosztottam, nem akarom még ezt a bandát is lealázni! – közölte, mire többen is fölkapták a fejüket nem tetszésük jeleként.

  - Ezt kifejtenéd bővebben? – bújt elő a riporter Demi-ből.

  - Hallottál már „Dash”-ről? – kérdezte Waldo enyhén somolyogva a nem létező bajsza alatt.

  - Ki ne hallott volna itt róla? – vágta rá a lány – egy városi legenda, Egy alak, aki verhetetlen a szerencsejátékokban. Aki ellen a hamiskártya mit sem ér, pont ezért lett a „hazugfaló” a beceneve!

  - Hát igen – bólogatott Dwayne – ezt már tapasztaltam!

  - A mi Paul barátunk ez a bizonyos Dash! – válaszolt Waldo a lány ki sem mondott kérdésére. – és hát miután az üzleti ügyeinket lerendeztük, egy kis szórakozás után néztünk. Call – közölte miközben néhány pókerzsetont az asztal közepén gyülekező halomba hajított. A többiek követték a példáját.

  - Bet! –  mondta Dem, és mintha csak a sztoriért dobta volna be a műanyag korongokat, várakozástól csillogó szemekkel nézett a barátaira. – El kell mindent meséltetek! Egészen onnantól, hogy tőlem elmentetek! Az anyagot, amit összehoztatok, címlapon hozta le az újság, és hála nektek, én lehettem az első cikk írója, de engem minden részlet érdekel!

  - Csak, ha az itt elhangzottak köztünk maradnak!

  - Már nem hírérték, és a barátaim vagytok! – bólintott a lány – Szóval, hogy csináltátok?

És a kis csapat mesélésbe fogott. Egymásnak adták a szót, mintha összebeszélés nélkül megérezték volna, hogy melyikük akarja folytatni.

- Mire vagy egészen pontosan kíváncsi? – kérdezte Waldo.

- Mindenre. Martinezre elsősorban, de most már Dash-re is! – A szőke srác elvigyorodott, elpirítva ezzel Dem-et

- Ez az egész leginkább Aiden és Charles érdeme. Főleg azt a részét köszönhetjük neki, hogy ilyen jól sikerült! – kezdte el a mesélést Ned.. Idő közben Namir-ra, majd a háta mögött feszült arccal ülő Aiden-re nézett és egy gonosz kis mosoly kíséretében emelte a tétet. Ezután folytatta a mesélést. – Jeffrey Martinez, maga volt megtestesült jóság. A bandájáról nem is beszélve. Folyamatosan azon dolgozott, hogy a Föld nehogy túlnépesedjen. – A lány kissé értetlenül fölvonta a szemöldökét, mire Dwayne miután bedobta a lapjait zseton helyett, heveny magyarázatot rögtönzött.

- Bérgyilkos volt a drága. Helyesebben szólva egy úgynevezett halálbrigád tagja és vezetője.

- Azért mi sem vagyunk szentek! – kottyantotta közbe  Ruby egy gonoszka kis mosoly kíséretében.

- Talán csak én! – vágta rá Paul.

- Akkor cölibátust fogsz fogadni? – kollektív vigyorgás fogadta Kyla teljességgel „ártatlannak” szánt kérdését.

- Na jó azt hiszem meggyőztél! - vakargatta a szöszi a fejét. Az óriás újra átvette a szót.

- Szóval Joseph! – még csak ki sem javították, hogy Jeffrey~nek hívták a kárvallott áldozatuk - Bárkit megölt, ha eléggé megfizették

- Erre ékes példa, hogy a saját családját is kinyírta – fűzte hozzá Ruby.

- Volt egy hidegvérű szociopatánk, aki ráadásul paranoiás is. Erről Dwayne meggyőződött, napokig követve őt. Az ilyen alakokkal nem sok mit lehet kezdeni. Vagy totálisan szétzúzod, vagy jobb, ha nem kerülsz a közelébe. Nekünk viszont pont az volt a célunk, hogy a közelébe férkőzzünk, így szétzúztuk. – úgy mondta mindezt, mintha olyan hétköznapi dolgokról mesélne, mint egy hagyma földarabolása. Demi-t kirázta a hideg, de egyben furcsa izgalmat is érzett, nem tudta volna megmondani, hogy miért, vagy milyet. – A paranoiások nagyon könnyen kikezdhetők. Pont a betegségük miatt. És itt jött képbe Charles barátunk rajongása a horror filmek iránt. Ez adta az ihletet.

 Kyla, megunva, hogy bátyja pimaszul kihasználja, hogy Aiden arcára hatalmas betűkkel ki van írva Namir lapjárása, valamit súgott Nam-nak aki egy pillanatra csodálkozva ránézett, majd az egyik kezét Aiden térdére rakta, a másikkal pedig játszott tovább. Ettől kezdve a srácot valami földön túli öröm szállta meg, lapjárástól függetlenül. Amíg csak Namir keze a combján pihent, nem lehetett semmit sem leolvasni a képéről. A kártyával kapcsolatban legalábbis… Ned egy elégedetlen morranással nyugtázta húga tevékenységét

- Milyen ihletet? – kérdezte Devon, aki ebből a kis közjátékból szinte semmit nem vett észre.

- Láttál már igazán rémisztő horror filmet? – kottyantott közbe Wolfgang – képzeld el, hogy pl. hogy 3D-ben kell megnézned a „Mutáns hüllők támadása” című nagysikerű és felettébb hideg és pikkelyes esetleg nyálkás filmet.

- Szívrohamot kapnék! – vágta rá a lány, gondolkodás nélkül. Már csak a címtől is libabőrös lett mindenhol.

- Mi is valami ilyesmit hoztunk össze Jack-nak, csak épp mozivászon helyett a való életben! – bólogatott mosolyogva Ned, miközben duplázta a tétet.

- Jeffrey-nek hívják – motyogta Kayla, csak nem bírta tovább.

- A John-t sokkal könnyebb megjegyezni! – vágta rá a bátyja, majd folytatta. – Szóval a legelső látogatást Paul barátunk tette nála, aki először tönkretette a telefont, az internetről nem is beszélve, majd megbánva ezt a cselekedetét, visszament, hogy megszerelje. Az, hogy néhány poloskát és miegymást hagyott a lakásban, már igazán nem az ő hibája volt.

- A saját kameráival figyeltem az ipsét! – vigyorgott Wolfi.

- A második látogatást már én vállaltam magamra. – Az óriás büszkén elmosolyodott – A munkahelyén volt az oly epedve várt randink. Szépen fölöltöztem, de őt sajna nehéz volt megfogni, márpedig én sóvárogva vágytam az után, hogy láthassam! Szóval, amikor hiába vártam, elkeseredetten asztalborogatásba kezdtem. Erre már ő is befutott. Szó szerint. Igaz virág vagy bonbon helyett stukit hozott, de én ezt is értékeltem. Miután hagytam, hogy jól megnézzen magának, szépen füsté váltam.

- Az asztalt előtte meggyengítettük. Alulról több helyen is belefúrtunk, így olyan volt, mintha a betonból tépték volna föl.  – szúrta közbe Dwayne-A kontaklencséje pedig nagyon speckó volt. A színe attól függött, hogy milyen szögbe érte a fény. Vagy kék, vagy piros lett. – Aiden~re jelen pillanatban nem lehetett számítani, ezért Amber árulta el ezt a fontos részletet.

- És amíg  Jeff barátunk ezen meditált, Ned néhány füstbombát beindítva köddé vált. Hátborzongató nem? – Wolf büszkre vigyora most egyszerre aranyossá vált. - Amíg ők lent cirkuszoltak, addig én az irodáját is bepoloskáztam. – vigyorgott össze Mozart a kaméleonjával. – És hála annak a kis chip-nek, amit Kyla-tól kaptam nem olyan régen, erről a laptopról tudtam az otthoni gépet használni. Így egy kicsit megvágtam a biztonsági felvételt, meg minden, hogy úgy nézzen ki, mintha Ned elfüstölgött volna. Pedig csak kisétált az ajtón. Viszont ettől kezdve, teljesen szabadon átszabhattam a biztonsági felvételeit.

- Ezután már gyerekjáték volt minden. – vette vissza a szót az eredeti mesélő. – Az nyilvánvaló volt, hogy egy olyan fajta embert, mint Martinez, el fogja kapni a vadászláz. Izzítva a kis brigádját, még aznap éjjel utánam indult.

- Hát igen. A fiúk konkrétan kifektették az egész csapatot. Pedig ők voltak számfölénybe. De néhány sokkoló, meg kés, no meg egy kis csapatmunka elég hatásosnak bizonyult. - Ruby sóhajtott, érzékelhetően szívesen részt vállalt volna a játékban.

- Azon az éjjelen ismét meglátogattam a mi kis báránykánkat. Különleges ruhát választottam erre az alkalomra!

- Egyedi tervezés – vigyorodott el Dwayne – egy olyan öltözék, ami kívülről sokkolóként működik, belülről azonban teljesen jól le van szigetelve. Persze ugyanilyen kesztyűk is vannak hozzá!

- Szóval igazán ügyes fickó volt, ugyanis pusztán arra, hogy ott álltam mellette, fölébredt. – Ned kissé gonoszul elvigyorodott – Persze nem akartam a hangulatot elrontani, így egy kissé visszavonultam, de jött utánam, és első dolga volt, hogy nekem ugorjon. Sokkoló élmény lehetett. Miután kiütötte magát, visszavittem az ágyába és vártam, hátha újra fölébred. És nem kellett csalódnom. Megint ügyesen kikészítette magát. A ruha úgy volt beállítva, hogy egy ember épp ne haljon meg, de elájuljon. És mivel Jack komoly kiképzést kapott ilyen téren is, a vérrögösödés veszélye is lecsökkent elég jól. Wolfi megint összeművészkedte a rólunk készült felvételt, hogy csak egy massza legyen helyettem rajta. Éjjel többet nem zaklattam, ellenben másnap a melóhelyén megint összefutottunk, ahol leszúrni próbált meg, de megint csak ő ájult el.

- Nem lehetett a felvételen látni, hogy megvágták? – kérdezte a riporternő.

- Csak nagyon gyakorlott szem vehette volna észre. – vágta rá Mozart – A hapsikánk meg túl büszke volt, hogy beismerje, hogy segítségre van szüksége, vagy hogy valaki kifogott rajta. Ez volt az egyetlen végzetes hibája, hogy a büszkesége még a paranoiájánál is nagyobb volt.

- A következő alkalommal elvitt a bátyós bemutatni új keletű játszópajtásának… vagy játékszerének? Szóval Paul és Wolf követték őt hazafele egy darabon. Az egyik pirosnál, ahol én már vártam őket amolyan vízi hulla kísértetnek öltözve, Wolfi megállította a kocsit, és bezárta.

- Éljenek a számítógép vezérlésű járgányok – leplezetlen büszkeség csendült a hacker hangjából.

- Az autó innentől kezdve Mozart irányítása alatt volt. – itt a srác fölhorkant a megnevezésre – Amint odaértem az ablakhoz, az engedelmesen lecsusszant. Míg az ipse tőlem rettegett, addig Ned beült az anyósülésre. A félelem bolondos játékot tud űzni az emberrel. Amíg nálam olyan dolgokat is hallott, látott, netalán érzett[19], amik nem voltak ott, addig olyan valós ingerek kerülték el a figyelmét, mint az ajtó halk kattanása.  Így aztán mikor fivérem megszólította és bemutatott neki, konkrétan lefejelte a kocsi plafonját, akkorát ugrott.

- Végül is, ha egy zárt kocsiba melletted terem valaki, te is befosnál! – vetette oda Dwayne.

- Van rá esély – bólintott Kyla. – miközben bátyámmal diskurált, én az ismerkedés egy újabb fokára helyeztem kapcsolatunkat.

- Jaja elkezdted fojtogatni – bólintott az óriás – és mivel nem voltál biztos benne, hogy a nyoma meg fog e látszani, ezért egy kis tintát is használtál hozzá.

- Tinta nélkül is meglátszott volna, hisz elájult a drága! Ha már elájult, akkor egy kis altatót is kapott, hogy ne ébredjen fel túl hamar. Így eshetett meg vele, hogy csak másnap délután kászálódott ki az ágyából.

- Ugyanis haza fuvaroztuk! – szúrta Paul közbe.

- Szóval midőn másnap meglátta a kéznyomatomat a nyakán, hirtelen erős ingerencia kerítette hatalmába, hogy külföldre menjen nyaralni. De nem csak ő, az egész bagázs. Elő is készítette az utat, mi meg egy meglepetés búcsú bulit szerveztünk neki. Remek házigazdáink vállalták, hogy segédkeznek ennél a műsorszámnál. Aiden belőlük is kísérteteket gyártott, vagyis végül közösen ünnepelhettünk. Martinez eddigre már kezdett megtörni, de a kegyelemdöfés Wolfgang érdeme volt…

- Kerestem régi felvételeket, meg képeket a családjáról, és egy kis animációt gyártottam velük, amit aztán néhány holografikus kivetítővel életre is hívtam. Baromi sok meló volt vele, és nagyon kevés idő. De azért egész jól sikerült.

- Olyan jól, hogy Jeff már a végén hozzánk akart menekülni, anyja kísértete elől, és tőlük várt védelmet. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor teljesen bekattant. – Dwayne kicsit elgondolkozva megállt, mintha újra visszaidézné annak az estének az eseményeit. – Mikor hajnalodott, a többiek haza mentek, én meg ott maradtam az épp önkívületben tobzódó Martinez mellett, megvártam, míg fölébredt, majd én is leléptem. Pont mikor a zsaruk megérkeztek.

- Igen, foszforral fölgyújtotta magát, majd ez füst és egy fénygránát segítségével egy robbanást imitált és kiugrott az ablakon. Az érkező zsernyákok orra előtt. Mindezt úgy kombinálva, mintha a naptól robbant volna föl! – Paul rámosolygott Devon-ra, majd egy kicsit széttárta a kezeit – igazán semmiség volt.

- Hagytunk nekik hátra egy gyönyörű fehér krizantémot, csak hogy biztosítsuk a drága zsernyákjainkat a jó szándékunk jeléről.

- Miért pont krizantémot? Hogy ez a kísértet show teljes legyen? Vagy valami temetői virág miatt? – Demi izgatottan fészkelődött, míg hol egyikükre, hol másikukra pillantott.

- Virágnyelv kedvesem! – Waldo hangjára a többiek is elégedetten szusszantak. – A virágnyelv az egyik legelegánsabb módja a titkos üzeneteknek, úgy hiszem. Még ha mára már sokan nem is érthetik a nyelvét, hisz sajnálatos módon ki ment a divatból. De csak azért, mert a nagytöbbség nem használja, mi még becsüljük, és szeretjük ezt a kincsünket.

- És mit jelent a fehér krizantém? – a riporternő tele volt kérdésekkel.

- Az igazság virága Kedves, és az igaz szívűek virága! – Waldo kíváncsian figyelte a hatást, majd ahogy Demi elmosolyodott, elégedetten ő is biccentett egyet.

- És Dash?

- Egy kis szórakozásra vágytam ezután a megfeszített munka után, így Amber és Ruby kíséretében körbejártam a kaszinókat. Megint csak Aiden segített be, hogy külsőre is Dash bőrébe bújhassak, de nagyon jól csinálta! Amíg a férfi vendégek társnőim felejthetetlen toalettjén legeltették a szemüket, addig én…

- Waldo! – szólt közbe izgatottam Wolfgang. Szokás szerint a laptopjával volt elfoglalva, ám most valami kibillentette a lelki békéjéből. A komoly, szinte ijedt hangjára mindenki fölkapta a fejét.

- Mi történt? – Válasz helyett a férfi orra elé nyomta a gépet.

- Azt hiszem meg kéne látogatnunk Egyiptomot…

 

[1] és Paul meg a kutyus

[2] ti.: akkor ült először repülőn, nem hogy a pilótaszékben….

[3] Tegyük hozzá, felettébb értelmes megszólalás volt

[4] isteni szél… a világháború alatt az öngyilkos japán merénylőket nevezték így

[5] Vörös rózsa a szerelem, időnként a szeretet virága. Fehér rózsával közösen az egységet szimbolizálja.

[6] Fehér rózsa jelentése virágnyelven: Báj; ártatlanság; tisztaság; diszkréció. Maga, hogy nem volt kinyílva még teljesen, szépséget, fiatalságot, és szerelemben ártatlanságot jelképez.

[7] Kivéve talán Namirt. Ő alig szólalt meg.

[8] Bár inkább rontottak, mint javítottak a helyzeten.

[9] Srác szülei Mozart rajongók, ezért nevezték el csemetéjüket így, aki nem igazán volt lelkes ezért. Most is az asztal alatt rátaposott Aiden lábára.

[10] Wolfgangot hívták így a neve miatt. Bár a szülei valóban Mozart rajongók voltak, ő már kevésbé lelkesedett ezért megszólításért.

[11] Devon Demi hivatalos neve. Csak a fiúk őt is szeretik becézni.

[12] Marko Kovanen , kaszinó tulajdonos

[13] talán körmöt is lehetne mellette vágni, de ezek a tevékenységek szigorúan csak egymás után végezendők!

[14] Szerette az antik dolgokat. Főleg, mivel legtöbbjüket fegyverként is lehetett alkalmazni!

[15] Talán mindkettejüknek. Sosem tisztázódott a dolog.

[16] Az ikerpárnak kissé nehezen jött össze. Inkább hasonlított bugyborékoló hörgésre, de ezt kompenzálni próbálták a mosolyukkal és azzal, hogy még szorosabban ölelték magukhoz a karjait!

[17] A zsaruk vezetője őrmesteri rangot tudhatott magáénak.

[18] A srácok tettek előzőleg róla, hogy a rendőrségnek ne kelljen nagyon megerőltetnie magát ilyen téren.

[19] Hullaszag, földöntúli hangok a szellő fújásából, meg hasonlók… - Dem majdhogy nem tátott szájjal hallgatta az elmesélést.