Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.07.26

Ötödik fejezet

Hangos dudálás harsant az éjszakába, majd egy koccanás. Valahol egy sziréna vijjogott föl. Egy rekedtes férfihang nagyot káromkodott. Felmenőit szidta a szerinte rossz helyen álló kocsi tulajdonosának harmad-negyed ízig visszamenőleg. Valami fekete landolt a karambolozó autójának a tetején, behorpasztva azt, majd egy gunyoros alt hang megszólalt.

- Látom semmit se javult a parkolási technikád Finn!

- Az én technikámmal semmi baj nincs, viszont ez a marha az én helyemre állt be!

- Béreled?

- Nem, de én szoktam itt állni!

Erre már csak egy elfojtott nevetés jött válaszul, miközben egy alacsony lány ugrott a lámpa fényébe. Vállig érő haját összefogva hordta. Nagy barna szemei majdnem olyan sötétek voltak, mint a haja. Szakadozott farmert és bőrdzsekit viselt, Lábait vászoncipőbe bujtatta, kezében egy sétapálcát szorongatott.

- Hol jártál? – a Finn~nek nevezett férfi fölkapta a kislányt és a bal vállára ültette. – Olyan pletykák járnak, hogy éjjelente egy talpig fekete kis árny terrorizálja a helyi nehézfiúkat…

- És te még hiszel a mende-mondákban? Nem vagy ehhez egy kissé idős?

- Komolyan gondolkodom rajtuk! Kicsi is vagy, meg rendszeresen fekete is, én meg olyan meggyepesedett, hogy nem hiszek a véletlen egybeesésekben. Merre császkálsz te esténként?

- Csak arra járok, amerre a dolgom visz! Bízz bennem!

- Ilyen téren te vagy az utolsó ember a földön, akiben én bíznék!

- Akkor meg ne kérdezgess, mert úgyse mondok el semmit! Főleg ezek után! – a lány beleborzolt az őt cipelő férfi hajába – Bajom nem eshet, hisz te vigyázol rám, szóval nyugodt lehetsz!

- Nem lettem az! – közölte Finn, miközben egy garázsszerű épület előtt megállt és nemes egyszerűséggel, amolyan törpejárásfélével bekúszott az ajtónak vágott kis nyíláson, amit, valljuk be, nem egy óriásra szabtak, és sajnálatos módom, csak egyszemélyes volt.

- A kis szoba amolyan fura iroda és raktárhelyiség keverékeként volt berendezve. A falakat rácsok díszítették, amiken megannyi, változatosabbnál változatosabb fegyver kapott helyet. Egy szekrény volt az ajtóra merőlegesen beállítva középre, kettéosztva így az amúgy is kicsi teret. A polc felőli oldalon egy ágy állt elég rendezetlenül, az igen érdekes válaszfal hátoldala mellett pedig egy íróasztal foglalt helyet, rajta egy laptop meg pár ketyere. Azt a kis teret, ahova a szekrény nem tolakodott még be, egy mosdókagyló és egy hűtő vallhatta büszkén a tulajdonának  A lányka leugrott alkalmi fuvarozója válláról és a gép elé telepedett. Negyed-félórás elmélyült munka után, vidáman föl is pattant. A következő a fal volt. Azt is tüzetesen végig tanulmányozta, majd pár kést és egy sétapálcának álcázott kardot vett le róla. Ezután egy hosszú, fekete bőrkabátot varázsolt ki a szekrényből és a vállára kanyarintotta.

- Hova igyekszel? Talán randid lesz?

- Valami olyasmi. Nem akarsz a gardedámom lenni?

- Ki a szerencsés fiú?

- Inkább kik?

- Óó vagyis nagyban játszol? És hol lesz a találka? – ezt már az utcán loholva kérdezte, mert mire idáig értek a csevejben, a lány már el is indult. Tényleg futni kellett utána.

- A régi kocsi bontónál.

- Igazán romantikus hely! – bólogatott a férfi már-már komikus komolysággal.

- Magam is úgy látom.

- Mivel sikerült érdeklődésedet ily mértékben kivívni?

- Náluk van valami, ami számomra igen értékes, és mint Hamupipőke a cipellőjéért, én is visszamegyek érte.

- Hamupipőnek a helyébe hozták a nevezetes lábbelit.

- De csak, mert a leányzó túl gátlásos volt. Komolyan azt szeretnéd, ha ebben is követném a példáját? – Megérkeztek egy régi, elhagyott autótelephez. Mint ahogy az a nevéből is adódik, roncsok egész tömkelege fogadta őket szívélyes szeretettel, és két stukkert szorongató őrrel.

  - Nem mondtam, hogy óvakodj, a rosszarcú idegenektől? – horkant fel a látványra az óriás.

  - Ne ijedezz, ők csak a kapuőrök. A hercegem odabent vár rám. – mosolygott a kicsi lány – lefoglalod őket, amíg a magánjellegű ügyeimet lerendezem, a nagyfőnökkel?

  - Valami speciális rendelés még hozzá, kisasszony?

  - Volna. A kisasszonyt hanyagold, ha lehet!

  - Igenis, hölgyem! – A férfi a strázsák elé lépett és először egy lefegyverző mosollyal próbálkozott.

  - Sziasztok! Olyan szép napunk van ma, és gondoltam igazán unatkozhattok így, magatokra hagyva, minden jóból kirekesztve. Szóval miért ne élvezhetnénk egymás társaságát?

-Te meg ki a franc vagy, apafej? – a fegyverek a mosolyra nem hogy a porba hullottak volna, inkább Finn mellkasának nyomódtak. – Megnézheted magad a szép időddel együtt, ha nem húzod el a beledet innen most azonnal.

  - Ejnye, fiúk! Mit szólna most… - itt egy kissé megakadt a feddésben, ugyanis erőst koncentrált, hogy biztosan és hangtalanul fektesse ki az eszméletüket igen csak könnyelműen elhagyó beszélgetőpartnereit -… a jó édes anyukátok, ha így látna? Hát gondolom, először ájuldozna, majd verekedni kezdene, végül sírással zárná a sort, hisz minden igyekezetével azon volt, hogy férfiakat neveljen csemetéiből, de ekkora kudarcra azért ő se számított! – kellemesen elmonologizálgatott magában, mivelhogy pöttöm társa addigra már eltűnt a roncsderbikből emelt „utcák” labirintusának sötétjében. Óvatosan, a kezével tapogatózva haladt méterről méterre a szurokfeketeségben. Útirányként, csak a fülére kellett hallgatnia, ugyanis a társaság egyáltalán nem volt csöndben. Épp bulit tartottak, ünnepelték az új zsákmányukat. Nem sokára már egy kis fény is átszűrődött a kasznik rései között. Szép lassan kibontakozott a party színhelye is. A présgép előtt ki volt alakítva egy kis tisztás. Ennek a közepén lobogott a tábortűz, amit fa hiányában gumikkal tápláltak. Mondani se kell, hogy az ott terjengő szagokat normális ember épp ésszel nem sokáig bírná. Ezek a fiúk megoldották. Valamennyien rövid úton megszabadultak az ép eszüktől. Pálinkát, sört, miegymást vedeltek, ahogy csak nem szégyelltek. És valljuk be, ez az érzés távolabb állt tőlük abban a pillanatban, mint Makó Jeruzsálemtől. A lány megállt a sötét szélén és egy darabig figyelte őket. Kocsikból kirángatott üléseken tanyáztak a kedves delikvensek, egy kivételével. Ennek a srácnak egy rekamiét kerítettek nagy valószínűséggel, egy lomtalanítás alkalmával. A fiú most ezen trónolt, az egyik kezében egy boros üveget tartva, a másikban pedig egy kis memóriakártya tokot.

  - Megvagy hercegem – mosolyodott el a leskelődő, ám hirtelen abba is hagyta, mikor a srác majdnem elejtette a becses tárgyat - Ha ledobod, meghalsz! – sziszegte a fogai között.

A tisztás szélén, a sötétben megbújva előbányászott a zsebeiből két fekete kendőt, meg egy pár bőrkesztyűt és ezeket magára aggatva (egy kendőt a hajára, egyet a szája elé kötött) valami terven kezdte el törni a kis buksiját. Ihletért nézett jobbra-balra, miközben magában buzgón csevegett Marssal. Meg is jött a várva várt ötlet. Balra tőle egy halom szebbnél szebb motor sorakozott egymás mellett. Első útja oda vezetett. Hangtalanul, ám annál nagyobb szorgalommal szedegette le a tanksapkákat és buzgó homokozásba kezdett. Tele szórta a tankokat kaviccsal, földdel. Ezután az egyik roncs ajtajának esett neki. Szegény kárpitot rángatta, fejtegette, bontotta le, amennyire halkan csak lehetett. Igaz ez időigényes meló volt, de azért ezt is összehozta. Óvatosa megközelítette a tábort, amennyire csak észrevétlenül ezt megtehette, majd egy jól irányzott hajítással rádobta a kárpitot a tűzre, ami mivel meg lett hirtelen fosztva minden oxigéntől, rövid úton kialudt. A koromsötétségre pár másodpercig nem mert senki mozdulni, majd elképesztő káosz vette kezdetét. De ez már a kicsi lányt nem különösebben érdekelte, hisz még a megdöbbent bénaságban cselekedett. Árnyként suhant végig a tisztáson az emberek között és a kis memóriakártyát elragadva a főnöktől, el is tűnt a roncsderbik labirintusában.  Az emberek szép lassan észbe és uzzira kaptak. Hangos szitkozódások és szidalmazások között akartak motorra ülni az üldözéshez, ám a gépek megmakacsolták magukat. Nem csoda, hisz homokkal lettek megetetve.  Persze ez az aprócska mozzanat nem lohasztotta a lövöldözési lázat.

  Finn majdnem szívrohamot kapott, mikor a semmiből társa landolt a vállán. A kislány rutinosan rakta a kezét a férfi halántékára, meggyőződve annak kellő mértékű nyirkosságáról.

- Értem aggódtál ily mértékben, vagy tőlem ijedtél meg ennyire? – érthetetlen mormogást kapott válasz helyett, majd az óriás csendben, mintegy magában énekelni kezdett.

- Hé! – szólalt meg a rend egyik őre, aki hirtelen a semmiből termett mellettük. – Ne csapjon az éjszaka ekkora lármát. – tüzetesebben is megszemlélte magának a furcsa, éjjeli figurákat. – megkérdezhetném, hogy mit csináltak?

- Hogy megkérdezheti-e? Hallod ezt kicsi lány? – a férfi őszintén elvigyorodott, majd hangosan nevetni kezdett – már hogyne kérdezhetné meg! – majd várakozásteljesen a zsarura nézett, aki kissé értetlen fejet vágott.

- Te, szerintem ez mégsem akarja megkérdeni. Mit gondolsz? – a lány vigyorogva, és igen csak érdeklődve nézett újonnan megismert ismerősükre. Nagyon úgy tűnik. – helyeselt amaz. Most már ketten bámulták megfeszülve a törvény e jelen pillanatbeli helytartóját, aki erre valami igencsak rejtélyes okból kifolyólag, mérhetetlenül zavarba jött.

- Mit csináltak az éjjel? – nyögte ki végül nagy nehezen.

- Egy igen izgalmas és új játékot találtunk ki. Ismeri a fogócskát? És a bújócskával hogy áll? Na, mi ezt a két játékot összekevertük. A lényeg nagyon egyszerű. Vannak, akik bújnak, akiket el kell kapni. De mivel egy helyben unalmas bújni, ezért nem csak az üldöző, de mi is mozgunk. Na, mit szól hozzá? Szerintem ez egy forradalmian nagy ötlet. Ha véletlenül Pulitzer-díjra jelölnének emiatt, ígérem, hogy meg fogunk emlékezni magáról. Na, jó éjszakát drága Fritzem! – ezzel, mint aki jól végezte dolgát, ment is tovább, nem igazán törődve a megkövülten utána bámuló rendfenntartó közeggel. Pulitzer-díj?  - A kislányból előtört a visszafojtott nevetés.

- Hirtelen a Nobel-díjon kívül ez ugrott be. Mit tehetek én róla?

- Igazán hatásos és meggyőző volt, de valamiért úgy veszem észre, hogy a mi kis Fritz-ünk is ki akarja próbálni ezt a forradalmi újdonságunkat. Bár a szemén úgy látszik, hogy a fogócska az, ami igazán érdekli. – a rendőr valóban futólépésben és igencsak elvörösülő fejjel, vészesen közeledett.

- Valakinek nem volt gyerekszobája, úgy látom – Finn is megszaporázta a lépteit.

- Nem akarnád vele ismertetni a játékszabályokat? – ugrott le a lány is a földre, hogy ne akadályozza társát.

- Miért is ne? – Finn hátra fordult futás közbe és úgy kiabált vissza. - Drága, hőn szeretett Fritzem, megértem eme nyílt megnyilvánulását a vonzalmadnak az új dolgok iránt, épp ezért felhívnám figyelmedet azon aprócska és jelentéktelen kis mozzanatra, amit nagy valószínűséggel, nem vettél észre, hogy itt meg kell várni, hogy eltűnjünk! Ez a bújócska része a dolognak!

Erre az alkalmilag elkeresztelt zsaru gyorsított a tempón. Ám a fáradozása teljesen hiába való volt. Úgy tűnt, hogy a különös páros igen rövid idő alatt mesteri szintre fejlesztette ezt a hibrid időtöltést. Egyik percről a másikra ugyanis eltűntek előle. A rend eme nagybecsű őre nem is igazán akart hinni szemeinek, de egy kiadós dörzsölés után is ez maradt az eredmény. Elvesztette őket. Csalódottan indult vissza korábbi őrhelyére, mit sem tudva arról, hogy a két üldözött alak az egyik kukás konténer mellett kuporog hangtalanul, alig öt méterre tőle, és a hangos jókedv ellen küzdve, egymás orrát- száját-fülét fogták be. Megvárták, míg a törvény megtestesítője halló és látó távolságon kívül ér, majd hangos hahotára fakadva bújtak elő rejtekhelyükről.

- Mellesleg miért pont Fritz? – kapkodott levegő után a leányzó.

- Nem tudom. Olyan Fritzes volt a feje…

A férfi megint vállára vette társát és igen jókedvűen hazasétáltak. A nagy vígalomba, míg hazaértek, a potya utast elnyomta az álom. A garázsban aztán a férfi mosolyogva pizsamába öltöztette a lánykát és rekordidő alatt ágyba dugta.

  - Most komolyan, mi lenne veled a bátyád nélkül? – ő maga pár földre dobált rongyon elvackolta magát. Neki sem kellett esti mesét mesélni…

 

- Ned! Ébresztő! Hé, a hasadra süt a Hold! – ébredéskor egy gőzölgő bögrét

pillantott meg elsőként. Illata alapján, kávét sejtett benne. Miután megkaparintotta az értékes nedűt, egy kicsit jobban is szétnézett. Az asztalon szokatlan rend honolt. Pár korty kávé után, a két tányért is sikerült fölfedeznie rajta. Reggelire volt terítve. Az asztal körül egy lány sertepertélt. Két copfra kötött hajjal, vastag, zöldkeretes szemüveggel és fogszabályzóval. Egy kissé talán rövid blézer nadrágot és egy narancssárga kötött pulcsit viselt.

- Huh Kyla! Mindig a sokkol, amikor így látlak. Nem kelthettél volna fel egy kicsit korábban, hogy ne szívrohammal kezdjem a napot?

- Próbáltalak, de nem ment. Mellesleg te is „visszaFinnesedhetnél”! – a férfi egy óriási sóhajjal fölkelt és ő is munkához látott.

- Műorrot gyógyított föl az arca közepére, de olyan ügyesen, hogy csak pár centi távolságból lehetett látni a csalást. Kitömött párnahuzatot erősített a hasára, hogy pótolja a hiányzó hájréteget. A fenekét is kitömte arányosan, hisz nem sör hasat gyártott magának. Végül egy igazán szemrevaló vörös parókát erősített rá sötétbarna hajára. Színes kontaklencsékkel szédítette még a népet, akárcsak húga. Senki föl nem ismerte volna bennük a tegnap esti párost!

- Akkor most átvedlesz Hamupipőkéből Csipkerózsikába?

- Ha arra vagy kíváncsi, igen, aludni fogok a suliba!

- Helyes! Én is mindig így voltam ezzel a te korodban! – bólogatott a férfi oly buzgón, hogy majdnem lecsúszott a parókája. Erre a lányt komoly nevetőgörcs környékezte meg, amit csak nagyon nehezen sikerült visszafojtania.

Eközben a lebilincselő csevej közben megérkeztek a nagybecsű, bár jobb sorsra érdemes tanintézményhez. A lány besétált a nagy üvegajtókon és eltűnt abban a pillanatban. Mintha ott se lett volna, beleolvadt a gyerekseregbe. Finn sóhajtva hazaindult. Még így is hallotta, hogy különböző inzultosok érik a húgát. Önkéntelenül is ökölbe szorult a keze, bár észre se vette. Nem sok kellett hozzá, hogy utána ne menjen és el ne lássa a gyalázkodó kamasz gyerek baját. Magába szitkozódva indult el megint, mikor is nem csak, hogy összeszaladt valakivel, egyenesen nekiment.  Elnézést motyogva akart tovább menni, ám egy felettébb ismerős hang, kizökkentette végleg a gondolatmenetéből.

- Itt van Kyla? – erre már fölkapta a fejét. Namir állt előtte teljes életnagyságban.

Fekete haja meglepően rendezett volt, ruhájával egyetemben, bár ez inkább a hölgyeknek tűnt volna föl, Nednek teljességgel elkerülte a figyelmét.

- Iskolába. Nem tudom, pont melyik terembe. Nincs kedved megkeresni? - Namir szótlanul indult. Az óriás egy darabig figyelt utána, majd maga is besietett.

  A lány unatkozva ült a padjában. Megannyi lehetőség végig futott a fején, hogy hogyan tudná hasznosabban eltölteni az idejét, majd lemondóan sóhajtott egyet. Álmatagon kinézett az ablakon. A nyár már próbálgatta magát. Megint eleresztett egy sóhajtást.

  - Megtudhatnám, mi nyomja a lelkét, Eileen kisasszony? – A tanár hangja nagyon messziről hangzott. Olyannyira, hogy nem sikerült őt felriasztani a bambulásából. – Kisasszony, magának szóltam! – próbálkozott megint a derék pedagógus teljes sikertelenséggel. 

Nyikordult az ajtó, és kopogás nélkül belépett rajta valaki. Egy kreol bőrű, viszonylag magas férfi, hátrafésült hajjal, hófehér öltönybe bújva. Szótlanul végig nézett az osztályon, majd mintha felcsillant volna a szeme.

- Kyla, haza megyünk! – szavainak elképesztő hatása volt! A lány nem csak az ábrándozásból, de a padból is egy az egybe kirepült, egyenesen az ismeretlen nyakába.

- Namir, te meg hogy nézel ki? – borzolta össze a férfi frizuráját, majd kissé hátrébb lépve megszemlélte az öltözetet is. – ejha! Nem vagy semmi!  Mi ez a szerelés rajtad? Most nézd meg, miattad pirult el a tanárnő!

A férfi rezzenéstelen arccal nézett rá, majd a valóban rákvörösre váltó asszonyra, aki teljes zavarába csak ennyit tudott sziszegni

- Eileen! – nem foglalkoztak szegénnyel.

- Indulunk! – ismételte meg a különös látogató a mondandóját, majd a lányt kézen fogta és már kint is volt vele a teremből. Ám nem folyhatott az óra zavartalanul. A parókát, miegymást időközben elhagyogató Ned is megérkezett. Elegáns vehemanciával berontott a terembe, megállt a még kissé piros tanárnő előtt.

Üdv Hol ült Eileen? – egy gyerek lelkes mutogatásba kezdett. Az óriás erre odasietett, összekapkodta a cuccait, és ő is angolosan lelécelt. Így is csak futva érte utol a többieket.

- Hali tesó, megyünk haza! – fogadta Namir vállán ücsörögve a lány. 

- Haza? – kérdőn fölszaladt a szemöldöke.

 - Tudod, hogy értem! A többiekhez. – sztoikus nyugalommal nézte Namir hátáról, ahogy a bátyja lázas csomagolásba kezd.

Elsőnek vonatra szálltak, majd Londonban Taxira váltottak. Pár perc múlva már a külvárosba robogtak, nem sokára teljesen elhagyták a várost. Idő közben besötétedett. A rádión kívül, más nem zajongott a kocsiban. Kyla-t a két srác között, a motor egyenletes dübörgése elringatta. Majdnem sikerült is neki átaludnia magát a másvilágra. Arra ébredt, hogy lefejelte a vezetőülés sarkát. Egy fekete limuzin vágott be eléjük és csak a sofőr kiváló reflexeinek volt köszönhető, hogy nem szaladtak bele. A taxi a satufékből balra kifordult, megkerülte és hangos dudálással elrobogott a poroszkáló kocsi mellett. A Taxisofőr törvénybe ütköző szexuális aktusra szólította föl a limóban ülő kollégáját. Javasolta neki, hogy ezután közlekedjen a csatornában, ahol remekül fogja magát érezni bizonyos rágcsálók társaságában. Kifejezte őszinte meggyőződését, hogy hová fog kerülni a másik vezető lelke a túlvilágon, majd azzal fejezte be, hogy tisztán emlékszik még a limuzinos anyjára valamelyik városszéli bordélyházból. Aztán az előzést befejezte, a veszély elmúlt és rá kellett, hogy döbbenjen, hogy a nadrágjába piszkított.

Hátra lesett, hogy a pisilős kis mozzanatból a hátsó ülésen mennyit vettek észre, ám az utasai rezzenéstelen arccal az utat vizslatták maguk mögött. Nem ok nélkül. Perceken belül a limuzin lámpái tűntek fel, amint rohamtempóban megcélozta a hátsó lökhárítójukat.

- Nem tudna egy kissé sietni? – Kyla kissé morcos hangulatban volt – Nem elég, hogy fölébresztenek, még az életünkre is törnek! – dohogott, miközben Namir-ra nézett – Követtek minket?

- Az állomáson vártak.

- Akkor Paul valamelyik bolond „haverja” lehet.

A sofőr még mindig halott fehéren, mégis valamilyen fura csillogással a szemében figyelte őket a visszapillantóból.

- Maguk valami ügynökök? Netalán a maffia? – Ned komolyan nézett rá, bár a veszély ellenére belülről a nevetés feszítette.

- Ezt az ifjú hölgyet halálosan megfenyegették, és a társammal nekünk kell megvédeni. Szóval, kérem, segítsen!

Namir letekerte az ablakot és valamit kihajigált rajta, majd szenvtelen nyugalommal fölhajtotta az ablakot és visszasüppedt az ülésbe. A limó egyre közeledett, ám hirtelen egy nem várt[1] defektet kapott és a nagy sebesség miatt a feje tetejére állt. A sofőr tétován hátra pislogott, miközben lassítani kezdett.

- Meg ne álljon! – morrant föl a lány. A férfi engedelmesen tövig nyomta a gázpedált. A taxi hangosan sikkantott egyet és elporzott a sötét országúton.

Hajnali fél három volt, mire elérték az úti céljukat. Egy szálloda előtt szálltak ki a kocsiból. A sofőrt gazdagon megjutalmazták, majd a lelkére kötötték, hogy ezt a fuvart még a zsaruk előtt is tartsa titokban, ugyanis ez nemzetbiztonsági ügy. Ezután eltűntek a hatalmas üvegajtók mögött. A férfi kiugrott a taxiból és a foltos, bűzös ruhájában megállt a kocsi mellett, pár percig, majd összecsapva a sarkait, komoly képpel szalutált.

 

 

Egy hangos örömujjongásra, két csattanásra és egy puffanásra ébredt, majd hallotta Aident, ahogy lelkesen üdvözöl valakiket. Óvatosan maga is kibújt az ágyból és a jövevények megszemlélésére indult. Tétován végigbotorkált a sötétben és kissé kómás fejjel belépett a nappaliba. Pár másodpercig vaksin pislogott a hirtelen támadó fényárban és ez pont elég idő volt neki ahhoz, hogy közelebbi ismeretséget alakítson ki, egy kőkemény, izmos háttal.

- Felébredtél? – Dwayne két keze rákapcsolódott a csuklóira, és egy határozott mozdulattal magához irányította velük, ahol aztán át is ölelte. Akkor sem engedte el, amikor már hozzá szokott a szeme a fényviszonyokhoz.

- Nem volt nehéz Aiden mellett. – rátette pici kacsóit a férfi kézfejére. Gyerekkéznek tűntek mellette – Nem épp emberi sebességgel hagyta el az ágyát és a szobát egyaránt.

- Nem kételkedek benne – nevette el magát a férfi. A többiek is előkerültek. Amber kíváncsian fürkészte a jövevényeket.

Hárman voltak. Két férfi és egy kislány. A lány látta meg először.

- Szia Hercegnő! Kyla vagyok! – közelebb sétált hozzájuk, és körbe kémlelte a leányzót, majd elégedett mosoly telepedett a pofijára – Látom a fiúk már körbe udvaroltak. Főleg ez itt! –bökte meg Dwayne karját, egyre csibészesebb ábrázattal – Egy jó tanács! Vigyázz ezzel az emberrel itt a hátad mögött, ugyanis extra komolyan veszi magát!

- Köszi kölyök – vigyorgott Dwayne, de nem eresztette a foglyát.

 Kyla zavartalanul folytatta.

- Az a kétszekrényajtó méretű srác ott a bátyám, ő rázott gatyába, amikor Paul ide hozott, Ned. – Egy sötétbarna hajú, kissé macis alkatú, barna szemű fiúra mutatott. A vonásaik hasonlítottak egymásra, bár a bátyja álla szögletesebb volt a lányénál, és a bőre is fehérebb. De így se tudták volna letagadni egymást. -  Az a másik gyerek meg, akinek a nyakán Aiden csimpaszkodik, Namir. – Egy fekete hajú, fekete szemű, törökös arcvonásokkal bíró srác állt az ajtóban, rezzenéstelen ábrázattal figyelve a csapatot.

- Örülök, Amber vagyok – kibontakozott végre a jóleső ölelésből és a lánynak nyújtotta a kezét – és a Hercegnőt, ha lehet, inkább pihentessük – villantott egy őszinte, bár kissé zavart mosolyt.

- Ezt megbeszéltük – bólogatott a kislány – a lábad már jól van?

- Viccelsz? A fiúk komoly nővérkét játszottak fölötte, még majdhogynem fityulát is húztak – kapcsolódott be Ruby is a csevelybe – Most viszont mindenki, mars az ágyba! Holnap hosszú napunk lesz!

- És velem mi lesz? – jajdult fel egy, a mutálástól cérnavékonyságú fiúgyermek hangja. Észrevétlenül csusszant be az ajtón Kyla-ék mögött. – Csak Nedék kapnak körbeölelgetést? Pedig én is jöttem, ahogy csak tudtam! – észre vette Ambert és egyből elé csoszogott – Halihó! – köszönt illedelmesen egy kiadós mustra után – te volnál az új lány? Rosszabbra számítottam! Alhatok melletted? Amúgy Wolf vagyok. - Az ifjonc még el sem biztos, hogy érte a tizenhatot. Serdülő korának delején járt, és mint olyannak, neki sem volt semmi tabu vagy szent. Apró tincsekbe összefont bronz vörös haja, és a hihetetlenül mélykék szemei kellemes összkompozíciót alkottak hófehér, néhol szeplős bőrével. Amber mosolyogva tette a fejére a kezét.

- Most inkább Aidennél alszom, ha nem haragszol! – vigyorgott a kamaszra, aki erre egy kaméleont bányászott elő, a csuda tudja honnan, és a vállára helyezte az épp méregzöld színben pompázó állatot.

- Fogalmad sincs, hogy mit hagysz ki! – vont vállat, de azért visszamosolygott a nőre.

Egy kedves mosolyt kapott válasz gyanánt, míg Ned összeborzolta a haját. Vacsorát hozatott fel a szobaszervíz szolgálattal, majd a legidősebb jogán mindenkit ágyba parancsolt. Tényleg hosszú és nehéz napjuk volt, és a következő sem ígérkezett egyszerűbbnek.

 

A hajnal nagyon hamar rájuk köszönt. A Nappal együtt keltek ők is útra, Kylat

kivéve, aki June és Wolf mellé bébicsősznek szegődött. Három kis csoportra szakadtak és mindenki ment a maga rosszfiúit begyűjteni. Pinoék, nem túl áldásos tevékenysége kiterjedt bandahálózatot követelt magának, és az előző buktapartiból okulva több „gyűjtőhelyet” is létesítettek. Aiden Namirral a város északkeleti részéhez mentek, Ned és Ruby dél felé igyekeztek, így a Dwayne – Paul – Amber triónak jutott a fő rémbarlang. Kissé feszült hangulatban érkezett meg a társaság és megbeszélés nélkül tűntek el a tetőszerkezet kakasülői között. Itt gubbasztva várták, hogy a rémségek cirkusza elkezdődjön. Nem váratták meg őket. A rendőrség eltűnt osztályának főnöke, Pinoval és a társával meg pár, Amber számára is ismeretlen kidobó fiú alkatú egyénnel a háta mögött jelent meg, épp az aznapi lányokat vezetve be láncon. Valamennyi nő, kábultan a drogoktól, szinte csak gépiesen rakta a lábait egymás után, erőst imbolyogva. Amber tudtán kívül ökölbe szorította a kezeit, és olyan erővel harapta a száját, hogy kiserkent a vére, így próbálva fékezni az egyre jobban eluralkodó gyilkos dühét. Paul pár percig fészkelődött, majd társához fordulva suttogva megkérdezte.

  - Te szerinted ezek ülve pisilnek? Fogadok egy huszasba, hogy igen!

  - Mi van? – döbbent rá a férfi a lehető leghalkabban.

  - Hát olyan kis töketlen a társaság! – vont vállat amaz. Dwayne erre komoly kísértést érzett, hogy lelökje a másikat, így inkább a nőhöz fordult, de már csak hűlt helyét találta.

  - Anyám! – nyögte, amint megpillantotta a lányt, ahogy Tarzant megszégyenítő ügyességgel, sebességgel, és zajtalansággal ugrál a cseréplécek, egyéb kiálló alkalmatosságokon. – Ez nem százas!

  - Közénk való nem? – vigyorodott el Paul, miközben utána indult.

  - Igaz! – bólintott rá amaz helyeslőn.

Összebeszélés nélkül is elképesztő szinkronban mozogtak. Ebbe Amber is bekapcsolódott, hála az utóbbi pár hét kőkemény edzéseinek, melyeket a szöszi foganatosított számára. Egyszerre hullottak le hangtalanul a semmiből, bekerítve a szépfiúkat.

- Hello főnök! – suttogta volt felettese fülébe a lány, miközben egy aranyos kilencmilist szorított az aberrált halántékához, oly erővel, hogy a pisztolycső lenyomata egy ragaszkodó kis foltot hagyott maga után, még igencsak sokáig.

- Amber? – motyogta a túsz. Levegőt se nagyon mert venni, nemhogy hangosan beszélni. Ám a lány azt a kevés oxigént is fölöslegesnek ítélte. A stukija nyelével egy jelentőset húzott a férfi koponyájára, aki erre hangtalanul és eszméletlenül terült el a padlón. A nő ekkor Pino-ra nézett. A többi nagy böhöm pasi Dwayne és Paul jóvoltából nem igen ficánkolt. Pino elsápadva próbált menekülni volt munkatársa elől, ám az csak jött rezzenéstelen arccal, halál-hideg barna szemekkel.

- Várj! Nem az én ötletem volt! – zihálta amaz.

- Leszarom. – jött a mogorva válasz – a te kezedhez is a vére tapad!

A nő egyre közeledett, Pino pedig dadogással ötvözött könnyeket ontva próbált minél távolabb kerülni a lánytól. Mire Amber elég közel jutott, a dadogásból fröcskölő szitkozódás lett.  Mikor a lány elérte a féreggé szelídült alakot, a ruhájánál fogva fölrántotta a földről és mélyen a szemébe nézett. A hapsika erre elnémult. A lány egész lényéből intenzíven sugárzott felé, az az áthatolhatatlanul fekete, sűrű, tömény gyűlölet. Pino pár percig bele veszett a félelembe, majd tehetetlenségében elájult. Nem hagyták neki. Hidegvízzel, pofozással visszarángatták a tudatához, mire ő újfent igyekezett megszabadulni tőle. A jelenet oly magával ragadó volt, hogy még Paul-ék figyelme is lankadt egy kissé miatta. Az egyik izomagyú, kigyúrt alak ezt kihasználva a lányra akarta vetni magát. Amber szinte el se fordítva a fejét, elkapta „támadója” orrát, és a kecsesen fölrántott térdével összeismertette felettébb közelről. Drága „Izomagy” vérző orr-ral ott csuklott össze helyben, de a lány ezt már nem érzékelte, ugyanis Pino megint magához tért. Teljes figyelmét újra a rohamosan romosodó alaknak szentelte, miközben nagy ügybuzgalommal az orra szálkásításába kezdett. Mikor már nem volt mit ütnie, átváltott a totális csépelésre. A többiek hovatartozástól függetlenül, döbbenten bámulták a jelenetet, már aki épp magánál volt. Az igen elmélyült hallgatást Szöszinek sikerült először megtörnie.

- Agyonvered, Hercegnő? Pedig már készítettem a kínzókamrát!

Amber kissé kábán nézett föl. Szeme nem volt teljesen tiszta, és az arcára fröcskölődő vér, csak fokozta a horrorisztikus összhatást.

- Elmegyek, vagy valamennyiüket kinyírom! – hangtalanul bólintottak, miközben utat engedtek neki. Kissé reszketve el vonult.

Társai összenéztek.

- Ha mi is berzerk[2] üzemmódra váltunk, az hatásos lesz? – kérdezte Paul.

- Nem tudom, próbáljuk ki! – Vigyorodott el Dwayne és eldobta fegyverét jó messzire. – Melyiktek akar az első lenni?

Példáját a másik is követte. Mosolyogva, puszta öklökkel várták a sokszoros túlerőt, ám azok nem mozdultak. Először zavarodottan vizslatták őket, majd az egyikőjük szerencsét próbált. A fiúkra rontott. Nagy szakértelemmel lett betörve az orra… A többiek meghunyászkodva, maguktól ültek szép sorba a fal mellé. Engedelmesen bilincseltették a falhoz magukat, és lelkesen válaszolgattak mindennemű kérdésre. Végül magukra lettek hagyva, rendőrváróba. Paulék Amber felkutatására indultak.

Mindeközben Aiden szótlanul sétált a társa mellett. Madarat lehetett volna vele fogatni, olyan jó kedve volt, hisz a szeretett férfival lehetett édes kettesben. Magában buzgón áldotta a többieket ezért. „Megnőtt a haja” – jutott az eszébe, míg Namirt tanulmányozta át porcikáról porcikára, persze szigorúan csak a szemével. Nem valószínű, hogy azt túlélte volna, ha hozzá is ér a férfihoz. – „De jól áll neki!” – mosolyodott el. A másik lopva ránézett, és elhúzta formás száját, észlelvén, hogy őt bámulja.

- Befejeznéd? – kérdezte a férfi, mint egy az orra alatt. Aiden lelkesen megrázta a fejét.

- Majdnem egy hónapig oda voltál, és addig egyszer se láthattalak! Szóval most pótolom.

- Csodás! – jött a szűkszavú válasz, majd Namir megvonta a vállát és nem foglalkozott a dologgal többet. Mintegy beletörődött a megváltoztathatatlanba.

Egy kórház pincéjébe tartottak. Végig sétáltak az emberekkel teli folyosókon, majd megkeresték a lejárót. Az alagsorhoz vezető ajtó nyitva volt, lent koromfeketeség tátongott. Lefele menet Aiden belekarolt társába és egész testével hozzá bújt. Amaz nem ellenkezhetett, hisz hangtalannak kellett lenniük. Így csak egy fojtott morgással tudatta nemtetszését, hisz nem rugdalhatta le magáról. Amint megszokta a szemük a sötétet, mindketten rejtekhely után néztek, és elkezdték várni a sült galamb alakját öltő jószerencséjüket. Ám a szerencse furmányos kis figura. Sült galamb helyett elsőnek egy talpig becsületesnek látszó betegszállítót küldött le hozzájuk. A szerencsés fickó két zsákot cipelt lefelé egy zseblámpa gyér fénye mellett. Namir, mint egy árny, jelent meg hangtalanul mögötte és a sötétbe követte minden mozdulatát. A türkizkék köpenybe burkolt figura azonban semmi gyanúsat nem cselekedett, ugyanis csak egy kocsira öntötte a zsákok tartalmát, majd mit sem sejtve a sötétben lappangó veszedelemről, csakhogy magát bátorítsa, fütyörészni kezdett és a lámpácska fényecskéje mellett fölbotladozott az osztályra. A botladozás valódi volt, mert még hallhatták, ahogy csattant egyet a lépcsőn és egy derekasat káromkodott. Ezek után végleg eltűnt az életükből. Aiden beletúrt a szennyesbe, de semmit nem rejtegettek benne. Egy pisze fintor kíséretében visszavonult a helyére. Namir is eltűnt a sötétben. A kis fölvezető után a szerencse csak kegyeibe fogadta őket. Nem kellett olyan vészesen sokáig várniuk, és egy csapat jól öltözött, Aiden későbbi megfogalmazása szerint kissé „túl macsó” férfi lépkedett be az ajtón. Egy viharlámpa volt náluk, meg egy rakás videokazetta. Aiden kilopott egyet a halomból, majd társához lopakodott vele. A gyors ellenőrző szemle után, a fiú visszarakta zsákmányát, és tapintatosan, kívülről becsukta az ajtót. Namir egy vadásztőrt varázsolt valahonnan[3] a kezébe, és macska léptekkel surrant a hozzá legközelebb eső egyed mögé. Az ajtót támasztó srác hirtelen vérfagyasztó üvöltést, majd heves dörömbölést hallott bentről, ami egy csöppet se billentette ki a körmeit vizslató lelki békéjéből. Csak amikor már teljes csönd és béke áradt a vasajtó túloldaláról, akkor ment csak vissza. A piperkőc banda kissé megtépázva, összekötözve, a saját vérükben csücsültek a szennyes tetején. Miután a fiú jobban megtekintette őket, döbbenten tapasztalta, hogy valamennyiük heveny kasztráláson esett át. A kését tisztogató Namirra lesett.

- Nam, te férfi vadállat, nem ijedsz azért néha meg magadtól, amikor ilyeneket művelsz? - A férfi csak végig nézett rajta, majd eltűntette a felkarjára erősített tokba az immár patyolat tiszta tőrét, és elindult föl az osztályra - Az én Papamacim – mosolyodott el Aiden, miközben utána sietett.

 

 

Nyikorogva nyílt ki a vasajtó. Ned sziszegett valamit az orra alá, miközben be is zárkózott maga mögött és eltűntette a tolvajkulcsait. Ruby hitetlenkedve nézett szét a lépcsőházban. Kovácsoltvas korlát és faragott oszlopok vonzották magukhoz a tekintetet.

- Láttál már ilyen úri kuplerájt? – tudakolta a társától, miközben az nagy igyekezettel egy fém szekrényt próbált az ajtó elé ügyeskedni nem túl nagy sikerrel.

- Nem igazán – vigyorodott el – de már nagyon forrong a vérem!

A földszinten kezdték a körútjukat. Ned az első útjába eső ajtót elegánsan berúgta. Egy alkalmi párocska töltötte épp az idejét. A rajtakapott férfi liluló fejjel próbált elbújni a takarók és ruhák tengerében. A nő nem volt ilyen szemérmes. Kacéran végigmérte hívatlan vendégét, majd hívogatóan félrehúzódott az ágyon. A „vendég” nem igazán akarta venni a lapot. Egy gyors mozdulattal belekotort a ruha halomba, a lábánál elkapta a megbújni vágyót és kirántotta a földre. Az ádámkosztümben virító, ötvenes emberke nem volt túl esztétikus látvány, a megereszkedett sörhasával. Próbálta a kezeivel takarni magát, amennyire csak lehet.

- Ezt még nagyon megemlegeti! – rázta meg az öklét, miközben próbálta a bokáját kiszabadítani a köré szorult vasmaroktól.  Fölkelni nem tudott, hisz a lábait nem mozgathatta szabadon, ám megalázó volt a padlón maradni. – Vannak kapcsolataim! Tönkre fogom tenni az életét! A halálnál is gyötrelmesebbé fogom tenni az életét!

Ruby kilépett társa háta mögül. Kettős sikoltás fogadta az érkezését.

- Mit gondolsz, mit tud elérni velünk kapcsolatban? – nézett Nedre.

- Mond csak Hippo – vigyorodott el a kérdezett – voltak sámánok az őseid között? Mert ha nem, akkor esélyed sincs ellenünk. Mi már halottak vagyunk, majdnem ezer éve! Sámán vér nélkül, nem tehetsz velünk semmit! – megkötözte a feltűnően sápadt foglyát, majd meztelenül az egyik elég vastag csőhöz bilincselte.

Ez idő alatt, Ruby a lányt vette a gondjaiba. Fölöltöztette, majd elkísérte. Társa nem is érdeklődött, hogy hova. Hasonlóképp jártak el a többi „lakásban” is.  A prostituáltak, kisfiúk és nők vegyesen, egy másik szobába gyülekeztek. Nem mindenki mondott le békésen a kuncsaftjáról és a pénzéről. Ám az ilyen apró kis közjátékok nem igazán akadályozták őket. Rendületlenül haladtak lakásról lakásra, emeletről emeletre. Az egész panel összesen négy emeletes volt. A legfölső szintet egy masszív vasrács választotta el a többitől. Ned megint előszedte az álkulcsát és hosszas szerencsétlenkedés után sikerült is kinyitnia a rácsot. Itt már óvatosabbak voltak. Az a rács valamiért óvatosságra intette őket. Mint kiderült nem volt alaptalan az elővigyázat. Az utolsó szint a biztonsági rendszerek és emberek helye volt. Rögtön a folyosón kidobó fiúkba futottak. Nekifutásból landoltak az első kettő egyed arcán-hasán, majd megállás nélkül folytatták a többiekkel.  Amíg csak ki nem fogytak az utánpótlásból. Miután a fölösleges népsűrűséget leredukálták elviselhető számúvá, vagyis az édes kettesig, hangtalanul belopakodtak az első lakásba. „Nehéz tüzérség” várta őket. Pisztoly csövek szegeződtek rájuk minden felől, így jobbnak látták visszacsukni az ajtót. Na jó a valóságban magukra csapták a fennen emlegetett nyílászárót, és elképesztő sebességgel vetették magukat fedezék mögé.

- Ha haza jutunk, komoly parkosításba kezdek majd! – motyogta Ned, miközben egy méretes antik cserép mögött hasalva igyekezett úgy helyezkedni, hogy gigászi termetét a lehető legnagyobb felületen takarja a kaspó.

Ruby-t kereste tekintetével, bár közben minden igyekezetével zárta kifele a figyelméből a nyakába hulló vakolat törmeléket. A lány a lépcsőn hasalt és őt figyelte. Abba maradt a sortűz. Fölugrott és a nő mellé szaladt. Kirepült a ripityára lőtt ajtó a félfájából, és reccsenve adta meg magát a nálánál erősebb falnak.

- Na ezt tuti nem élték túl! – egy stukit tartó kéz óvatoskodott ki a frissen foganatosított nyíláson.

- Sose tudhatod! – intette bentről egy kollégája, maga sem tudva, hogy milyen bölcsen.

- Ugyan hagyd már! – válaszolta amaz – ezt egy rohadék szellem se bírná ki!

- Ezzel én erőst vitatkoznék! – közölte a lehető legsugárzóbb mosolyával Ned, miközben elkapta a fegyverét, kicsavarta a kacsójából és a férfit maga elé rántva, annak takarásában ráfogta a megszerzett pisztolyt a többiekre. – A szellemek golyóállók! – jelentette ki, jelentősége teljes tudatában.

A stuki tenger mögött rejtőzködők érthetetlen okból nagyon morcos légkört eregettek maguk köré.

 - Téged itt nem szeretnek! – veregette meg Ruby társa vállát, miután őt átölelve megmotozta a túszukat.

  - Nem mintha a te betoppanásodat üdvrivalgás fogadta volna. Egy fölvidult vigyori pofát se látok köztük! – dohogott amaz.

  - Ne légy dühös! – vette magához a tartalék tárakat, meg az adó-vevőt a motozás során- Csak szimplán nem érnek föl a te lelki nagyságodhoz!

  - Máris nyugodtabb vagyok! – sóhajtott egyet a férfi, miközben kilőtte a lámpát. Vastag redőnyök voltak lehúzva az ablakra, hogy eltakarják a foglalatosságokat a nem kívánt kíváncsi tekintetek elől. Pár pillanatra sötét terült a szobára. Ez a röpke kis idő elegendő volt a randalírozó párocskának, hogy nyomtalanul fölszívódjanak. Talán mégse nyom nélkül. A szomszéd helyiségből több nyelven is válogatott trágárságok zúdultak ki, melyeknek a címzettje a betolakodók voltak. Pár percig olyan hangok szűrődtek ki az ominózus szobából, mintha egy bivalycsorda kergetőzött volna odabent, menet közben néhány széket,- asztalt is útba ejtve. De mindez alig tartott pár percig. A nagy zsibongást mélységes csönd váltotta föl. Ám az se volt hosszú éltű. A korábbi zajok újra kezdődtek, csak egy újabb szobából. Ez a rejtélyes kórság végig futott az egész emeleten, mint egy forgószél, megállíthatatlanul. Mire sikerült fényt eszkábálni az ajtó nélküli biztonsági központba, már nem maradt érintetlen hely. Ez a „tornádó” mindent lesöpört. Oda is berontott. Ruby érkezett meg elsőként, térddel landolva a nyíláshoz legközelebb álló delikvens arcán. Mellette robbant be Ned is, egyszerre két alak nyakát is elkapva olyan erővel, hogy másodpercek alatt ájultan estek össze. Amint meg voltak, máris másik áldozat után néztek. Csak segítette a dolgukat, bár könnyíteni nem feltétlen, hogy a többiek sora megbomlott és összevissza lövöldöztek, elég sokszor egymást találva el.       

- Kik vagytok? – kérdezte kissé elhaló hangon[4] az egyik sápadt egyén párosunkat – ki a fene küldött benneteket?

- Én az álommanó – sietett a válasszal Ned, majd miután végig nézte társa áldásos tevékenykedését, folytatta – ő pedig a fogtündér. És a két szép szemetekért, fogatokért jöttünk hozzátok! – választ már nem kapott, ugyanis a kezei között a test ernyedten csúszott a padlóra.

- Ezzel megvolnánk, hogyan tovább? – kérdezte a lány.

- Egy kis hathatós marasztalás után én javallom, hogy lépjünk olajra! – A férfi az ájult alakokat egymáshoz és elsősorban a házhoz kezdte sorba rögzíteni bilincsekkel, miket talált. Lényegesen kevesebb időt vett igénybe, mint maga a mély altatásba helyezés. Miután ezzel is végeztek, sietve távoztak az épületből. A többiek már a szállodában vártak rájuk.

 

 

 

[1] Azért, ha őszinték akarunk lenni, Kyla-ék kifejezetten várták ezt a közúti balszerencsét…

[2] Hivatalosan egy ügyességi játék és egy mese neve, de itt a srácok a kissé agyament, ám pont ezért ijesztő harcstílusra értették. „ Amikor a harcos elveszti minden  önkontrollját és barátot, ellenséget elpusztít maga körül”

[3] Nála sose lehet tudni, hogy hol tartja azt a rengeteg pengét, amit magánál hord. Valószínűleg jobb nem is firtatni…

[4] Az elhaló hangot talán a torkát szorító Ned számlájára lehet írni, talán csak a dramatúrgia kedvéért volt, ezt már sajnos sose tudhatjuk meg…